Könyvkritika: Lylia Bloom – Ellopott életek

Könyvkritika: Lylia Bloom – Ellopott életek

0
Oszd meg!

Lylia Bloom Ellopott eletekMiután múlt héten elkészítettem a Más/Kép interjút Lyliával biztos voltam abban, hogy én az Ellopott életeket el fogom olvasni. Szerencsére módom nyílt rá, és meg kell mondjam, engem teljesen magával ragadott a történet és a szerző stílusa. Szeretem az olyan könyveket, amik szólnak valamiről, amik olyan gondolatokat adnak át az olvasónak, ami azáltal többé válik. Az Ellopott életek tipikusan ilyen könyv, éppen ezért örülök, hogy elolvashattam.

A sztori hősnője Szalay Emma, a tizennyolc éves gimnazista, akinek miután eltűnik a nővére, Alexa, úgy dönt megkeresi őt. A szüleik ugyanis nem aggódnak Alexa miatt, a rendőrség sem tesz semmit, ezért Emma bemegy az oroszlán barlangjába, egy veszélyesnek tűnő clubba, ahol hamar áldozattá válik, ugyanis elrabolják és prostitúcióra kényszerítik a lányt. Eközben a B-vonalon megismerjük Gajdos Olivért, aki fejezetről-fejezetre lesz egyre hangsúlyosabb szereplője a történetnek. Olivér nemrég érettségizett le, nem akar dolgozni, csak bulizni szeretne és minél több nőt felszedni egészen addig, amíg…

“Soha nem hódolok be, és soha nem adom fel a szabadság utáni vágyamat. Reménykedni nem mertem, annyiszor vert már át a reményem az eltelt két hétben, de a vágy más volt. Egy álom, ami élteti az embert. Ha nincsenek álmaid, nem is élsz.”

Igen, nem mehetek el szó nélkül amellett, hogy a történet mennyire kiszámítható. Nem értek meglepetések miközben olvastam, ugyanis olyan sablonokkal dolgozott a szerző, amiket messziről kiszúrhatnak azok, akik már forgattak könyvet a kezükben. A happy end borítékolható, ahogy Olivér és Emma egymásra találása is, ezzel pedig nem hinném, hogy bármilyen spoilert lelövök. Viszont van az a mondás, miszerint nem a megérkezés a lényeg, hanem az utazás, amit bizony élvezni kell. Jómagam pedig rég élveztem annyira egy könyv elolvasást, mint az Ellopott életekét. Remek volt a regény stílusa, egyszerűen olvastatta magát, egyik oldal jött a másik után, és egyre jobban vártam valami jóra, valami pozitívra. Volt, ahol csak megálltam, visszaolvastam, és gondolkodtam. Megpróbáltam beleélni magam a szituációba, aztán rájöttem, jobb ha nem teszem. A leírás alapján túlságosan fájdalmas volt beleélnem magam Emma lelki világába, ehelyett jobbnak láttam, ha olvasom tovább, hogy végre boldog lehessen az a lány.

“Nem tudtam tovább áltatni magam. Használtak, meggyaláztak. Mintha megölték volna egy részemet. Még ha egyszer ki is jutok, hogy lehet ezek után ugyanúgy folytatni az életet? Lehet ezt egyáltalán még életnek nevezni?”

A stílus volt az, ami leginkább eladta ezt a könyvet, illetve a karakterek. Habár Emma kezdetben tipikus könyvmoly stréber csajnak, Olivér pedig nemtörődöm rosszfiúnak volt ábrázolva, idővel azonban szépen lehullt róluk a “máz”. Bloomnak sikerült két komplex, egyenértékű főhőst megalkotnia, ráadásul olyan részletes módon, amire kevés szerző képes. Megismerhettük az előéletüket, azt, hogy mit éltek át egy adott pillanatban. Nagyon érzékletes volt például Emma szenvedésének a leírása, és leginkább azért, mert nem naturálisan ábrázolta a szerző azokat a borzalmakat, amiket a lány átélni volt kénytelen, hanem sokkal inkább Emma érzéseinek a prezentálásával. Szóval, ahelyett, hogy leírta volna konkrétan mi történt abban a szobában azokkal a férfiakkal, Lylia egy sokkal szívbemarkolóbb megoldást talált a történet elmesélésére. A könyvben e/1-et használt a szerző, váltott nézőpontban, ami általában problémákat szokott okozni. Sok női szerző elbukik ugyanis azon, hogy hihetően ábrázolja egy férfi gondolatvilágát. Örömmel tudatom Lylia Bloom átment a “teszten”, a két hang, azaz a női és a férfi pedig teljesen elkülönült egymástól.

“A fantáziám megint elragadott. Nem voltam hercegnő, ő pedig nem volt lovag. Engem senki nem ment meg. (…) Emlékeztettem magam, hogy a vágyakozás is hasonlóan rossz, mint a remény. Megcsal és elhagy az első nehézségnél.”

Bevallom őszintén az elején én is szkeptikus voltam, méghozzá azért, mert ez egy magánkiadásban megjelent könyv. Idővel aztán gondolkodtam, és rádöbbentem, azért, mert valamely hagyományos kiadónak nem tetszett, ez nem azt jelenti, hogy rossz lenne a könyv. Sőt, nekem kifejezetten tetszett. Kíváncsi vagyok viszont arra, hogy mennyivel lett volna másabb egy profi szerkesztés után. Plusz pont: nem találtam benne helyesírási hibákat, de kikandikáló, magyartalan mondatokat sem. Végig olyan érzésem volt, mintha egy hagyományos könyvet olvasnék, de volt benne egy pici fűszer, egy pici íz, ami valahogy különlegesebbé tette. Egy biztos, nem ez volt az utolsó magánkiadásban megjelent regény, amit elolvasok, és ugyanezt javaslom nektek is.

“Láttam rajta a vívódást. Oda akart bújni, de közben rettegett. Nem csodáltam. Újra elhatalmasodott rajtam az érzés, hogy legszívesebben darabokra tépnék mindenkit, aki csak egyszer is hozzá ért az akarata ellenére.
– Nem bántalak – suttogtam.
– Tudom – lehelte alig hallhatóan, aztán tétován befészkelte magát mellém. A vállamra hajtotta a fejét.”

Értékelés: 8/10
Mivel a nagyobb fordulópontok kiszámíthatóak voltak, ezért levontam két pontot, de mindent összevetve mélyen megérintett ez a könyv, miközben a szívembe markolt. Örülnék ha több, ennyire eredeti és friss történetet olvashatnék a közeljövőben. Lylia Bloomra pedg ezentúl érdemes lesz odafigyelni. Azt viszont meg kell még jegyeznem, hogy a sok “így meg úgy a filmekben” felszólalás nagyon idegesített.

95 <- Az összes oldalletöltés 1 <- A mai adatok

Nincs hozzászólás