Könyvkritika: Elizabeth Richards – A sötétség városa

Könyvkritika: Elizabeth Richards – A sötétség városa

6
Oszd meg!

A sotetseg varosaŐszintén szólva nagyon nehezen bírtam rá magamat arra, hogy írjak erről a könyvről kritikát. Már több, mint egy hete befejeztem, és arra vártam, hogy mennyiben módosulnak majd az érzéseim az idő előrehaladtával. Igazából ez az egy hét elég volt arra, hogy a látottakat minél jobban átgondoljam, és levonjam a következtetésemet. Ez a könyv igazi kuriózum lehetett volna, ehelyett Az Éhezők Viadala 2.0. lett belőle. Annyira sajnálom, hogy ez történt, mert tényleg rengeteg potenciál volt benne. Ahogy viszont haladt előre a sztori, egyre jobban, és egyre több ponton kezdett hasonlítani Suzanne Collins nagysikerű regényéhez. Pont a befejezése lehetett volna az, ami igazán odacsap, ehelyett ugyanúgy zárult, mint Katniss és Peeta története, még akkor is, ha itt nem csak emberekről volt szó.

Szomorú vagyok. Leginkább azért, mert tényleg annyi lehetőség volt ebben a könyvben. Szögezzük le: a háttérvilág felépítése zseniális. Egy disztópiában vagyunk, a földön élnek a sötétfajzatok, akiket leginkább vámpírként tudnánk definiálni, illetve a sötétfajzatok és az emberek nászából született kevert vérűek. Egyik főhősünk, Ash az utóbbi fajba tartozik. Az emberek között él, de kívülállónak érzi magát, hiszen nem dobog a szíve. Igazából sok időbe telt, mire rájöttem, hogy Ash miféle teremtmény, és ez olyan izgalmassá tette az első fejezeteket. A hősnőnk Natalie, a parancsnoknő lánya, aki akarva-akaratlanul beleszeret Ash-be, ami számtalan problémához vezet.

A társadalmi felépítést tökéletesen vázolta az írónő. A forrongó disztópiában a sötétfajzatokat egy fallal elkülönített gettóba zárták, megvonták tőlük a táplálékot, és sokukat koncentrációs táborba vitték, igaz, utóbbit más színezettel adták elő a társadalom számára. A kormány szemmel láthatólag arra készül, hogy kiírtsa a sötétfajzatokat, miközben a kevertvérűekkel sem bánnak jól. Takarózásképp azt hozzák fel, hogy a kevertvérűek mérge egyfajta drogként hat az emberekre, és a népesség 70 százaléka vált függővé a “köd”-által, ami súlyos problémákhoz vezetett. Az igazat megvallva az írónő sok ihletet merített a mi múltunkból is, és olyan gondolatokat ábrázolt a kirekesztés és a rasszizmus kapcsán, ami a mi társadalmunkra is reflektál. Olyan kidolgozott, és mondanivalóját tekintve impresszív háttérvilágot alkotott meg az írónő, ami egyszerűen zseniális. Pont ezért voltam olyan mérges a könyv lerakása után.

Ahogy elképzeltem: Natalie - (a fotón Dianna Agron)
Ahogy elképzeltem: Natalie – (a fotón Dianna Agron)

A karakterek ábrázolásánál, és némely csavarnál is elismerően bólogattam. Persze, sok mindent előre lehetett sejteni, egy-egy elszólásból egyértelmű volt, hogy mi fog következni a karakterekkel kapcsolatban, de mégis, a sorok vittek előre. Nagyon jó volt az írónő stílusa, és igencsak jól elkülönült a két nézőpont. Nem éreztem azt Ash részeinél, hogy most egy nő próbál férfiként gondolkodni. Na jó, az esetek többségénél nem, néhol azért kilógott a lóláb, de még így is erőteljes és jó próbálkozás volt. A szereplőket megszerettem, Céklát és Dayt nagyon, ahogy Natalie sötétfajzat szolgálóját is. Kétségkívül Sebastiant tartottam a legérdekesebb karakternek, de Natalie anyja, a parancsnok is megérne egy misét. Azt viszont nagyon sajnáltam, hogy a történet főgonosza, Tiszta Rózsa egy férfi, mert előttem végig egy nő képe lebegett.

No de ha ennyi jót felsoroltam, miért vagyok csalódott? Hát a vége miatt! Az írónő odaadta a lehetőséget. Megteremtette annak a módját, hogy az általam olvasott temérdek YA-regény közül az egyik legjobb legyen. Megvolt a különlegesség, az egyediség és a nagyság lehetősége. A legszomorúbb az, hogy oda is adta. Olyan piszok volt, mint Stephenie Meyer: odaadta, megízlelhettem, örülve sírhattam, és végig azon járt az agyam, hogy “igen, ez az! Megtetted! El se hiszem! Milyen bátor vagy“, aztán bumm. Jött a nagy bumm.

Ahogy elképzeltem: Ash - (a fotón Paul Wesley)
Ahogy elképzeltem: Ash – (a fotón Paul Wesley)

Most egy spoileres bekezdés jön. Nem szoktam spoilereket írni könyvkritikában, de úgy érzem most nem beszélhetek végig rébuszokban. Imádtam még a gondolatát is, hogy Ash meghal. Félreértés ne essék, még én is megkönnyeztem, mert olyan gyönyörűen le volt írva az egész. Úgy örültem, hogy Ash halott. Nem azért, mert ne kedveltem volna, hanem mert így válik az egész kerek egésszé. A halálával Natalie számára megadatik a tökéletes indok arra, hogy minden erejét latba vetve harcba szálljon a hatalom ellen. Egy lány bosszúvágya a nővéréért, az apjáért, az anyjáért és a szerelméért, ami lángba borít egy egész országot. Minden megvolt Natalie-ben ahhoz, hogy ezt véghez is vigye. Ehelyett mi történt? Ash feltámadt, kapott egy nicknevet, pont úgy, mint Katniss, aztán meg az lett a vége, hogy a forradalom jelképe Katniss és Peeta lett, meg a legyőzhetetlen szerelmük. Ó, bocsánat, Natalie és Ash, meg a legyőzhetetlen szerelmük. Csalódás a köbön. A spoileres rész vége.

Értékelés: 5/10
A vége annyira elvette számomra a regény élvezeti értékét, hogy nem tudom, és nem is akarom magasabb pontszámmal jutalmazni, mert mint kerek egész, nem jött be annyira. Egyszerűen nem lett az, mint ami lehetett volna, ez pedig szomorúsággal tölt el. Ami a folytatást illeti – mert természetesen lesz neki -, nem tudom, hogy benevezzek-e. Végül is, elolvastam már az Éhezők Viadala 2. – Futótüzet, meg a Kiválasztottat is.

92 <- Az összes oldalletöltés 1 <- A mai adatok

6 Hozzászólások

  1. Én is 5 pontot adtam rá, csak én 5-ből 🙂
    Sok mindenhez lehet ám hasonlítani, akár az Éhezők viadalához, akár Marie Lu Legendájához, az az igazság, hogy ebben a műfajban nehéz újat alkotni. A disztópia most az egyik legelterjedtebb téma a young adult regényeken belül, és én mondjuk szeretem, meg sokat is olvastam (angolul is), de néha az egyik pont ugyanaz, mint a másik. Néhány éve meg mindenre rávágták, hogy Twilight-kopi. 🙂
    Volt benne sok olyan dolog, ami nem tetszett, szerintem Ash és Natalie túl könnyen, túl gyorsan összejöttek, és a könyv vége kicsit össze lett csapva. De ezen kívül végig nagyon szerettem olvasni, voltak benne olyan dolgok, amik nagyon tetszettek, vagy éppen nagyon megráztak. (Natalie kölcsön-szíve, vagy amikor becsempészte a mérget a srác szájába). Összességében viszont a pozitív nyert, és én tuti, hogy amint lesz egy kis időm, rávetem magam a második részre.

    • Hm, végül is jogos, disztópiában tényleg nehéz újat alkotni, A sötétség városa viszont a végével megtehette volna. Olyan egyedi és bátor lehetett volna, hogy csak na. Odaadta és elvette – ezért dukált az a mínusz öt pont. De persze mindenki másképp éli meg a regényt 🙂

  2. Nem csak az Éhezők Viadalár hasonlít, szerintem. Nem tudom, hogy olvastad-e a Sky- Lélektársakat, de szerintem arra is hasonlított.
    Nekem egyébként tetszett is meg nem is. Volt olyan rész, amit imádtam és más részeknél legszívesebben a falhoz vágtam volna. ^^

    • A Lélektársakat még nem olvastam, de a listámon van, szóval előbb utóbb sort kerítek rá. (BTW: A Legendához sem volt még szerencsém).

      Egyébként nálam az 5/10-es értékelés is pont ezt jelzi: szerettem is, meg nem is 🙂

      • A Legendát nagyon ajánlom. Én imádtam! Szerintem az egyik legjobb disztópia. (Igaz, hogy mondjuk eddig még csak 5 disztópiát olvastam)
        A Sky – Lélektársak már kevésbé tetszett… de ha szereted a romantikus történeteket, akkor szerintem majd tetszeni fog. (bár nekem túlságosan romantikus volt XD)
        🙂