Tinikorom egyik legnagyobb kedvence volt A neveletlen hercegnő naplója sorozat, egyszerűen imádtam! Ezek után gondolom senkiben sem kelt meglepetést az, hogy miért is akartam annyira elolvasni ezt a könyvet. Szerencsére nem is okozott csalódást, sőt, bátran kijelenthetem, hogy az idei olvasmányaim közül abszolút ez volt az egyik kedvencem.

A történet főszereplője a japán származású, de az Amerikában nevelkedett Izumi, aki egy véletlen folytán megtudja, hogy az édesapja nem más, mint a japán trónörökös. A férfi nem is tudott a lány létezéséről, mert Izumi anyja a palotától és a sajtótól távol akarta felnevelni a lányt. Izumi viszont úgy dönt, hogy meg akarja ismerni az apját, így miután kiderül, hogy ő egy elveszett hercegnő, Japánba érkezik, ahol szembe kell néznie a hercegnői kötelességeivel, az udvari intrikákkal, a sajtóval, az apjával és a saját származását illetően is akadnak kérdései. Emellett pedig ott van a szexi, pimasz testőre, akit nem tud kiverni a fejéből…

A történet rövid leírásából azt mondhatnátok, hogy itt nincs semmi eredeti, és Neveletlen hercegnő utánzat az egész. Tényleg vannak hasonlóságok, elismerem, például Izumi legjobb barátnője is egy az egyben Lilly Moscovitz. De maga a könyv iszonyú élvezhető volt így is, az író nagyon sodró lendülettel ír és jó a dramaturgiai érzéke. Egy pillanatra sem ült le a cselekmény, és a főszereplő karakterfejlődése is teljesen érthető és élvezhető ütemben zajlott, és pontosan lehetett látni, hogy mely jelenetek és történések azok, amikből erőt tudott meríteni.

„Régen azt hittem, az enyém az egész világ. De tévedtem. Én vagyok a világé. És néha… Azt hiszem, a döntéseinknek ezt kell tükrözniük.”

Nekem a legjobban a könyvben az identitáskérdés tetszett, ezzel tudtam leginkább azonosulni. Izumi mindkét szülője japán származású, de a lány Amerikában nőtt fel, úgy is viselkedik, mint egy amerikai, de kilóg onnan a külseje miatt. Japánban viszont hiába néznek ki úgy az emberek, mint ő, teljesen máshogy viselkednek. Ott nincs ölelés és a szeretet nagyfokú, heves kimutatása, mint Amerikában. Az egy más világ, és Izumi a kötetben úgy érzi, hogy sehová se illik igazán.

Magyarországon élő romaként ezzel nagyon tudtam azonosulni, és sok ponton ráéreztem a saját érzéseimre, amik tinikoromban mélyen bennem voltak, és néha még most is. Szerintem más kisebbség is nagyon meg foga érteni ezt, hogy mennyire nehéz, ha nincs olyan hely, ahol ne lennél más. A könyv pedig szerintem mindezt hitelesen mutatja be, annyira átélhető és átérezhető az egész. Remélem azoknak is segít majd jobban megérteni, hogy milyen kisebbségként élni egy országban, akik a többségi társadalom részét képezik.

A hercegnői lét nehézségei is jól át lettek adva, a palota is érdekes volt, a mellékszereplőket is nagyon szerettem, különösen Midorit, az udvarhölgyet, aki nem kis meglepetést okozott. De Reinán, a testőrnőn is nagyon sokat nevettem. Érdekes volt Japán is, mint közeg. Nem nagyon olvasok/nézek olyat, ami Ázsiában játszódik, de időnként mindig jó „látogatást tenni ott”, különösen így, hogy Izumi is „nyugati szemmel” vizsgálta a felkelő nap országát. Annyira gyönyörű helyszíneket mutatott meg, és annyira átjött az, hogy mennyire mélyen élnek ott a hagyományok, mennyire tiszteletteljesek ott az emberek. Egyre inkább azt érzem, hogy szuper lenne egyszer ellátogatni oda.

A családi részek leírása is fantasztikus lett. Iszonyú nehéz lehet, ha majdnem felnőttként kell megismerned az apádat, aki ráadásul még a trónörökös is. Tök jók voltak a közös jeleneteik, de a nagyszülőkkel, a császárral és a császárnéval való találkozás is jól sikerült. Annak kifejezetten örültem, hogy a kötet végére sikerült árnyalni az ikerhercegnők jellemét, így nem lettek egydimenziós karakterek. Izumi anyukáját is nagyon szerettem, és azt is, hogy a feminizmus fontosságát mennyire jól átadta a lányának, aki láthatóan Japánban is tesz a női egyenlőségért. Girlpower!

„Forest azokat a lányokat szereti, akik nem sminkelik magukat. Én meg az olyan pasikat, akik nem akarják megmondani a csajuknak, hogy mit csinálhatnak a testükkel és mit nem.”

Na és ami a romantikát illeti… Hát gyerekek, Izumi és Akio annyira cukik együtt! Már az első jelenettől shippeltem őket, és az író nagyon szépen vázolta előttünk a testőr és a hercegnő közötti tiltott szerelmet. Akio karaktere pedig igazi telitalálat, mert ez a srác hiába tűnik zordnak és mogorvának, valójában vicces, romantikus és vannak álmai, vágyai. Amikor arról beszélt, hogy méltó akar lenni Izumihoz, na ott majdnem elolvadtam, annyira édes lett az a párbeszéd.

Ami egyébként érdekes, hogy ez a könyv szinte teljesen jól működik stand alone-ként is, mert a legfőbb dolgokat lezárta az író, és tulajdonképpen olyan ponton engedtük el a szereplők kezét, ahol lehet látni, hogy mennyire kanyarítja tovább az író a történetet, de valójában megnyugtató és teljes így a vég. Ezzel együtt remélem a Maxim Kiadó mielőbb elhozza a folytatást is, mert ezt olvasni kell!

„Egy legjobb barátnak szent kötelessége, hogy rábeszéljen valamire, amit nem volna szabad megtenned.”

Értékelés: 10/10

Imádom a hercegnős könyveket, szóval sejtettem, hogy szeretni fogom, de a bőrszín és a hovatartozási kérdésekkel olyan dolgokat kapargatott meg az író a lelkemben, amiért örökre hálás leszek neki. Mindemellett maga a történet is pörgős, izgalmas volt, a szereplőket nagyon megszerettem. Olyan ez a könyv, mint egy puha, meleg paplan, amibe jól esik beburkolózni most, hogy ennyire hidegek az esték.

Hogy tetszik a borító? Nagyon ötletes! Izumi kedvenc színe a kék, ráadásul a virágok is fontos szerepet játszanak a történetben, szóval nem csak gyönyörű a borító, de jelentése is van.

Kinek ajánlom elolvasásra? Mindenkinek, de különösen a hercegnős történetek rajongóinak.