Kilenc éve olvastam először ezt a kötetet. Tisztán emlékeztem, hogy milyen brutális függővége van, tudtam, hogy fájni fog, amikor odaérek, de arra nem voltam felkészülve, hogy az előzetes tudásom miatt a végéig vezető út még fájdalmasabb és még kegyetlenebb lesz, mint első olvasásra volt. De szó se róla, egy brutálisan jó könyvélménnyel gazdagodtam.

Kilenc év sok idő, így a főbb fordulatokon túl az apróságok kimaradtak, szóval ez a kötet is tele volt számomra meglepetésekkel, és olyan történésekkel is, amiket most tudtam igazán megérteni. Az egyik legszebben felépített történetszál kétségkívül a dampyr kötelességtudat volt. Milyen lehet úgy felnőni, ha egész életedben azt hallod, hogy „ők az elsők”? Ha az életedet csak bizonyos mértékig irányíthatod, és ha tudod, meg kell halnod azért, hogy más élhessen. Brutális, és Rose szemén átjött, hogy mennyire nehéz az egész, még ha nem is mert szembenézni vele eddig. Annyira lehetetlen ez az egész szituáció, és nehéz is, amit a könyv minden szempontból jól átadott.

„A történelem folyamán mindig is bajkeverőknek hívták azokat, akik új gondolatokat próbáltak elfogadtatni, amásképp gondolkozókat, akik változást szerettek volna.”

A sztori talán ebben a kötetben volt a legérdekesebb és a legizgalmasabb. A világ tovább bővült, látogatást tettünk ugyanis a királyi udvarban. Már első olvasásra is szerettem ezt a jelenetet, de most aztán még jobban, mert továbbra is Tatjána az egyik kedvenc mellékszereplőm, zseniális az a királynő. Ambrose karaktere is tök érdekes volt, különösen ahogy általa azt feszegették, hogy egy dampyrnak nem kötelessége testőrnek lenni, és gáz dolog lenézni valakit a választása miatt. Ami pedig Masont illeti, hát ott elszorult a szívem nem egyszer…

„Sötét idők tornyosultak előttünk, de a még mindig az ajkamon égő csókjával úgy éreztem, bármire képes vagyok.”

A könyvben lévő hatalmas csata is nagyon tetszett, vérfagyasztóan izgalmas volt. Átjött a brutalitása is az egésznek, hiszen hiába készítenek fel valakit éveken át arra, hogy vérszomjas vámpírokkal kell megküzdenie, így is brutális, amikor a valójában megtörténik, és végig kell nézned, hogy meghal az, akit erősnek és legyőzhetetlennek hittél. Tényleg a kötet utolsó harmada volt a legerősebb, teljesen magába szippantott, és együtt izgultam Rose-zal és a többi karakterrel. Na és amit Christian és Rose csinált együtt, hát gyerekek! Imádtam!

„Vigyor gyúlt Christian arcán.
– Megyünk vadászni?
Te jó ég! Hatalmas bajba fogok kerülni.”

Ami a kapcsolatokat illeti, a Christian és Lissa közti féltékenység annyira elszomorított, noha értettem a srácot, hogy miért vannak benne ezek a nehéz érzelmek. Adrian egyre szimpatikusabb, bár első olvasásra jobban kedveltem őt, de az utolsó jelenetnél annyira megsajnáltam őt, hogy az valami hihetetlen. Rose és Dimitrij továbbra is zseniálisak együtt, annyira szeretem azt, ahogy a férfi egyre inkább egyenrangúként bánik a lánnyal, hisz neki, amikor senki más nem tenné, és tényleg, igazán törődik vele. Nagyon kellett ez.

„Nem érthette, milyen az, amikor egy olyan erős szerelem tölti be az ember minden porcikáját, hogy sajog tőle a mellkasa – és ezt a szerelmet csak érezheti, de ki nem fejezheti. Egy szerelmet eltemetve tartani nagyon hasonlít arra, mint amikor elfojtjuk a dühünket […]. Egyszerűen felemészti az embert belülről, amíg már másra sem vágyik, mint sikoltozni vagy megrúgni valamit.”

Egyetlen dolgot sajnálok, de azt nagyon. Már az előző részben se volt igazán nyoma a nagy Lissa és Rose barátságnak, és ebben a kötetben is kevés volt a közös jelenetük. Érthető valahol, hiszen mindketten kaptak saját romantikus szálakat, csak az olyan nagy jelenetek, mint amik a kötet vége felé voltak, akkor tud igazán odacsapni, ha egy stabil és erős barátság van kettejük között, és a jelenet nem az erős közös múltból kell, hogy táplálkozzon.

„Az élet és a halál annyira kiszámíthatatlanok. Olyan közel vannak egymáshoz. Csak pillanatról pillanatra élünk, és soha nem tudhatjuk, melyikünk fogja legközelebb elhagyni ezt az árnyékvilágot.”

Értékelés: 10/10

Minden hibájával együtt is nagyon szerettem ezt a kötetet. A függővége több, mint gyilkos, a történései halálosan izgalmasak, a karakterfejlődések jók, és egyre inkább azt érzem olvasás közben, hogy világosan látom Mead vízióját, és nagyon tetszik ez az egész milliő, amit felépített.

Hogy tetszik a borító? Sokkal jobb, mint az eredeti, amivel megjelent. A történethez illik is ez a sötétebb, komorabb hangulat, de itt érzem először az, hogy ha nem tudnám, hogy ez egy young adult regény, akkor felnőtt fantasynek definiálnám.