Annak idején hatalmas High School Musical rajongó voltam, és azóta szeretem nagyon a YA musicaleket. A Netflixen debütált Életem nyara sem maradhatott ki, látnom kellett.

Most még a trailert se néztem meg, így kissé meglepett, hogy ennyire vallásos filmet kaptunk. Leginkább a dalszövegekben került elő a téma, van például egy konkrét dal, amiben arról énekelnek, hogy Isten mennyire csodálatos. Ateistaként én ezt kevésbé tudtam átélni, viszont szerintem klassz dolog, hogy a vallásos fiatalok és felnőttek részére is készült végre egy YA-musical, hiszen ők is ugyanúgy megérdemlik a szórakoztatást.

És zavart-e engem ateistaként a vallás erős jelenléte a filmben? Abszolút nem. Szerintem szépen beleépítették a hitet, gyönyörűen összekötötték például a hősnő múltjával, ahogy az édesanyja halálát gyászolja. Mindenesetre biztos vagyok benne, hogy aki mélyen vallásos, annak ez a film sokkal többet fog jelenteni, mint nekem.

És milyen volt a film? Hát, nem nagy durranás, de szerethető. A sztori szerint az árva Will éppen javítóintézetbe kerülne, mert kocsit lopott (az oka nem derül ki), de utolsó utáni lehetőségként elmehet helyette egy nyári táborba, ott tudja meg, hogy ez egy vallásos tábor. Will a táborban beleszeret a helyi legszebb, legmenőbb lányba, de hazugsággal indít, viszont barátokra lel, különösen annak a nőnek a fiával, aki megadta neki a tábor lehetőségét.

A filmben nem történik semmi olyan, amit az ember ne találna ki előre. Az összes jelenet, az összes történés, a karakterek közötti interakció, a „főgonosz” tettei, a verseny alakulása, a románc buktatója annyira evidens, nem okoz itt semmi sem meglepetést. Körülbelül mint egy Disney film, pontosan tudod mi fog történni. Azért egy kicsit több meglepetésnek örültem volna.

És mi teszi igazán szórakoztatóvá a filmet? Egyrészt a poénok, Kevin Quinn és Jahbril Cook párosa zseniális, másrészt a két központi romantikus szálat is jól kezeli a film, mindkét fiú-lány páros nagyon cuki, és az ember drukkol nekik, hogy jöjjenek már össze. A legnagyobb vonzerő mégis a dalok, és a koreográfia, időnként olyan zseniális táncokat lejtenek, amiktől leesik az ember álla. Persze, nem üt az összes dal, nem fogom rongyossá hallgatni, mint a Julie és a fantomok soundtrackjét, de van pár olyan erős szám, amit bármikor meghallgatnék, mint a Where I Belong.

Részemről a film 7/10, amihez egy pontot hozzáadott Kristin, az anya karaktere, akin időnként sírva röhögtöm. Sok extrát nem ad ez a film, de kikapcsol arra a másfél órára, amíg az ember nézi, és van, amikor ez is bőven elég.