Burján Monika a Remény kalózai könyvbemutatóján találkoztunk személyesen először, és már ott is fantasztikus volt látni, hogy mennyire elhivatott, és milyen fontosak számára az általa fordított, és kiválogatott regények.

Bizony, Monika nem csak a Könyvmolyképző Kiadó fordítója, hanem ő a francia „részleg” vezetője. Többek között erről az izgalmas munkáról, számos fordítással kapcsolatos kulisszatitokról is lehullt a lepel az interjú során. Olvassátok el, szerintem nagyon sok érdekes infót megtudtok a válaszokból! 🙂

A fordítókat sajnos kevésbé ismerik az olvasók, pedig a ti munkátok is szükséges ahhoz, hogy szuper könyvet olvassunk. Kérlek, mesélj nekünk kicsit magadról, a munkádról.

Igen, az olvasó valószínűleg gyakran bele sem gondol, hogy a kezében tartott (eredetileg más nyelven írt) könyv szerzője és közte van még valaki, eszébe sem jut megnézni a copyrightoldalon, kinek köszönheti az aktuális olvasmányélményét.

A fordító „láthatatlansága” – és a belőle fakadó csekély társadalmi megbecsülés – miatt már évszázadok, sőt évezredek óta keseregnek a fordítók. Ennek ellenére lelkesen vállalják újra és újra a feladatot. Nem véletlenül: fordítani élvezetes kaland.

Tulajdonképpen már általános iskolás korom óta erre vágytam. Emlékszem, nyolcadikban egy, a jövőbeli terveinkre vonatkozó osztályfőnöki kérdőíven a „Mi szeretnél lenni?” kérdésre azt válaszoltam nagy naivan, hogy „tolmács és fordító”. Akkoriban még nem tudtam, hogy bár mindkettő nyelvi közvetítő tevékenység ugyan, ám teljesen más alkatot igényelnek, az én introvertált személyiségemnek nem való a tolmácsolás.

Másod-harmadéves egyetemista lehettem, amikor odaálltam az egyik tanárom, Albert Sándor elé, akiről tudtuk, hogy tapasztalt és elismert fordító, és arra kértem, adjon nekem egy szöveget próbafordításra, mert bizony én is fordító szeretnék lenni! Nyilván azt gondolta, hogy na, ő most egyszer és mindenkorra elveszi a kedvem ettől a tevékenységtől, mert egy rettenetesen nehéz stílusú francia kultúrtörténeti mű elejéről adott egy részletet, amelynek az első mondata egy teljes oldalt tett ki. Vért izzadtam, de megcsináltam. Nem sokkal később az ő közvetítésével kaptam az első fordításaimat. (Évekkel később, egyetemi oktatóként igyekeztem én is a tehetséges tanítványokat úgy támogatni, hogy fordítási lehetőséghez juttattam őket.)

Eleinte főként a társadalomtudományok körébe tartozó szövegeket fordítottam, később művészettörténeti könyveket, memoárokat. Azt, hogy gyerek- és ifjúsági könyveket is elkezdtem fordítani, a legkisebb lányomnak köszönhetem. Kisiskolásként valóságos „láncolvasó” volt – ahogy a láncdohányos egyik szálról gyújt a másikra, ő alighogy befejezte az egyik könyvet, már kezdte is a következőt – , és egyszer felvetette, hogy „anya, miért nem fordítasz te gyerekkönyveket is?”. (Mivel folyton csak azt látta, hogy ülök a gépnél, és fordítok.) Tényleg, miért is ne? – gondoltam, aztán fogtam magam, és írtam két nagy gyerek- és ifjúsági könyvkiadónak, a Mórának és a Könyvmolyképzőnek. Mindkét helyről pozitív választ kaptam, de végül a Könyvmolyképzővel alakult ki tartós, és a fordításon messze túlmutató munkakapcsolat, amiben nyilván nem kis szerepet játszik az, hogy a kiadó szegedi, és én is az vagyok. Ráadásul a vezetőjével, Katona Ildikóval ugyanahhoz a korosztályhoz tartozunk, és remekül megtaláljuk a hangot a munkán kívül is.

A Könyvmolyképző Kiadónál te foglalkozol a francia részleggel. Picit bővebben elmondod nekünk, mit is takar ez, milyen feladatokkal jár?

Kézen fogom a francia nyelvű könyvet, és babusgatva, dajkálva, gyengéden terelgetve elkísérem őket a magyar olvasó könyvespolcáig. 🙂

Konkrétabban: én válogatom kiadásra a francia címeket, a kiválasztott könyvek esetében tárgyalok a francia jogtulajdonosokkal, előkészítem a szerződéskötést. Franciát mondtam, de helyesebb lenne a frankofón, hiszen belga és kanadai partnereink is vannak.

Egyébként az első mondat nem is annyira vicc:

az összes francia címre, amit a Könyvmolyképző Kiadó ad ki, szinte gyermekemként tekintek, a sorsuk a megjelenés után is fontos számomra, akár én fordítottam őket, akár más. Izgatottan figyelem az olvasói véleményeket, a fogyások alakulását.

Valószínűleg néha az idegeire megyek a nagykerekkel kapcsolatot tartó kollégámnak, amikor levelekkel bombázom, hogy ez meg az a francia cím már alig kapható a Libriben, hívja fel rá a figyelmüket, hogy ideje lenne újra rendelniük belőle.

És itt szeretném elmondani, mennyire nagyra becsülöm a kiadó vezetőjét, Katona Ildikót azért, hogy ilyen nyitott, és teret enged a francia címeknek, hogy megbízik az ízlésemben, gyakorlatilag szabad kezet adva a válogatásban. Ennek köszönhetően mondhatjuk el magunkról, hogy a magyar könyvkiadók között nekünk van a legtöbb francia partnerünk, évente mi adjuk ki a legtöbb francia címet. És ezért is kaptunk meghívást márciusban a Párizsi Könyvszalonhoz kapcsolódóan az Európai Könyvkiadók Találkozójára.

És utóbbi is jól jelzi, hogy az olvasók és a szakma is értékeli a munkád! A könyvek kiválogatása biztosan nehéz folyamat. Mit tartasz ilyenkor szem előtt? Volt olyan kötet, ami nagyobb siker lett, mint vártad? Netán olyan, amiről azt hitted nagyobbat fog durranni?

Könnyű és nehéz is egyszerre. A nehézséget valójában az adja, hogy rengeteg nagyszerű műből kell (lehet) keveset meríteni. Kagylóval a tengerből. Korábban a nagy online könyvkereskedők sikerlistáit figyeltem (amazon.fr, fnac.com), az alapján kértem olvasópéldányokat a francia kiadóktól.

Az utóbbi években azonban rájöttem, hogy a moly.hu-hoz hasonló francia weboldal, a babelio.com sokkal megbízhatóbb kiindulási alap. Több a tartalmas olvasói vélemény, emellett a hetente megújuló „kirakat” a legnépszerűbb, illetve legmagasabbra értékelt könyvekkel remek tájékozódási pontot jelent. Ugyanakkor nem érem be mások véleményével:

soha nem szerződöm úgy egyetlen címre sem, hogy én magam ne olvastam volna el.

Épp ezért könyvhegyek tornyosulnak a hálószobánkban. Amikor már-már azzal fenyegetnek, hogy maguk alá temetnek, nekiülök, és (fájó szívvel) leviszem a pincébe azokat, amiket biztosan nem fogunk megvenni. Nemcsak (valamelyik könyvcsaládunkba illő) regényeket keresek egyébként: Katona Ildikóval közösen találtuk ki a Csak lányoknak – Neked! életmódsorozatot, amelynek a zömét francia címek alkotják, és igen népszerű a tinilányok körében.

Olyan kötet, ami nagyobb siker lett a vártnál? A francia címeink közül az egyik legsikeresebb a Bíbor pöttyös könyvcsaládban megjelent Lányok regénye sorozat, amelynek az első kötetét háromszor kellett újranyomni. Ezen, bevallom, meglepődtem, mert számomra csupán egy kellemes tiniolvasmánynak hatott. A szerző írásmódja egyébként érezhetően sokat fejlődött a hat kötet során, és a harmadik résztől kezdve már én is egyre jobbnak találtam, és egyre inkább élveztem a történetet. Úgy hozzászoktam a főszereplő négy barátnőhöz, hogy végül szinte már hús-vér ismerősként gondoltam rájuk…

És amiről azt hittem, hogy nagyobbat fog durranni? Az idei Könyvfesztiválra jelent meg a Váltóláz, Léonor de Récondo líraian szép stílusban megírt, rendkívül empatikus regénye egy férfitestbe zárt nő magára eszméléséről, az átalakulás fájdalmas útjáról. Azt hittem, hogy erre a könyvre sokkal jobban felfigyelnek majd az olvasók, de sajnos nem így van. Bízom benne, hogy csak egyelőre…

Egyetértek, a Váltóláz megérdemli a figyelmet 🙂 Miért pont a francia regényekhez fordultál? Mi köt az országhoz? És miben szereted jobban a francia történeteket, mint más nemzetek írásait?

Magyar-francia szakos voltam az egyetemen. Az anyanyelvemen kívül ezt a nyelvet ismerem még mélységeiben, árnyalataiban, színeiben, másból nem tudnék fordítani. Hosszú évekig a Szegedi Tudományegyetem Pedagógusképző Karának Francia Tanszékén tanítottam francia irodalmat és fordítást. Elég sokszor jártam Franciaországban, főként Párizsban töltöttem viszonylag hosszú időt. Az ország gyönyörű, a látnivalók kimeríthetetlen tárházát nyújtja, magas hegyei éppúgy vannak, mint óceánja vagy mediterrán tengerpartja, vadregényesen kanyargó folyói, csodálatos kastélyai, izgalmas városai. Az is elképesztő, hogy szinte minden városban egy-egy gyönyörűséges gótikus templom magasodik.

És nem feltétlenül szeretem jobban a francia történeteket, mint más nemzetek írásait. Nem az számít, milyen nemzetiségű az író, lényeg, hogy jó legyen a könyv, amit ír.

Ugyanakkor elkeserít a sokszor egy kaptafára gyártott, minden szempontból silány amerikai regények cunamija.

A moly.hu adatbázisa szerint 68 könyv fordítása köthető hozzád. Wow, ez nagy szám! Van esetleg közülük kedvenced?

Mindig azt szeretem, amit éppen fordítok, azt igyekszem a lehető legjobb minőségben átadni a magyar olvasóknak. De azért kétségkívül vannak kedvenceim, olyan címek, amelyekre több év távlatából is szívesen gondolok vissza. Nagyon szerettem például Delphine de Vigan Goncourt-díjas írónő No és én című regényét, amely egy különös, intellektuálisan koraérett kislány és egy hajléktalan lány barátságának megrázó története, vagy Anne-Laure Bondoux Csodák ideje című gyönyörű, érzékenyítő regényét, amely a háború miatt a hazájukat elhagyni kénytelen emberek hányatott sorsát mutatja be egy egész Európán keresztülvándorló kisfiú történetén – és szemszögén – keresztül.

Imádom Marie-Aude Murail összes regényét. Ahogy befejeztem A lélekdokit, napokig hiányérzetem volt, annyira a szívemhez nőttek a szereplők…

A fordításaid nagyon sokrétűek, akad köztük gyerekkönyv, young adult történet és thriller is. Ez neked nehézség, vagy éppen segít? Melyik volt az a regény, ami valami oknál fogva feladta a leckét a munka során?

A műfordítói munkában az egyik legnagyobb élvezet a változatosság. Gyerekeknek szóló könyvet ugyanolyan örömmel, ugyanakkora alázattal és maximalizmusra törekvéssel fordítok, mint YA regényt, thrillert vagy memoárt. És a leckét minden szöveg feladja, a legegyszerűbb(nek tűnő) gyerektörténet is. Természetesen a fordítónál is a gyakorlat teszi (részben) a mestert. Minél többet fordít valaki, annál könnyebben talál megoldást a korábban lehetetlennek tűnő problémákra, annál könnyebben talál ki a labirintusból.

A legnagyobb kihívást kétségtelenül az úgynevezett reáliáknak, vagyis a kulturálisan kötött elemeknek a fordítása jelenti, mivel ezeknek többnyire nincs pontos, egyértelmű megfelelőjük más nyelvekben, így az átültetésük egyrészt a nyelven túlmutató, másrészt különleges funkcionális ismereteket igényel a fordító részéről. Ahhoz, hogy eldöntse, a rendelkezésére álló lehetőségek közül melyiket választja a visszaadásukra (ezt egyébként tanulják a fordítók), számos tényezőt kell figyelembe vennie. Azt is mérlegelnie kell, melyik megoldás milyen nyereséggel és veszteséggel jár, vagy inkább melyik jár a legkevesebb veszteséggel, s ennek fényében kiválasztani azt, ami az adott esetben a legelőnyösebbnek tűnik.

A legeslegnagyobb paradoxon, amivel a fordító a munkája során szembesül az, amikor úgynevezett metanyelvi elemeket – szójátékokat, helyesírási hibákat, illetve a standard nyelvhasználattól eltérő nyelvi megnyilvánulásokat, pl. egy nyelvjárásra, rétegnyelvre stb. jellemző jegyeket – kell(ene) visszaadnia a célnyelven. Mivel ezek szervesen hozzátartoznak az adott nyelvhez, attól el nem választhatók, azon kívül nem léteznek, megoldhatatlannak tűnő abszurd helyzet áll elő, amit valahogyan mégis muszáj megoldani.

A cél ilyenkor az, hogy a fordított szöveg ahhoz hasonló hatást tegyen az olvasóra, mint amilyet az eredeti szöveg gyakorolt a maga olvasójára. A fordítás szempontjából ilyenkor a játékosság, vagy éppen a „hibásság” a visszaadandó elem, a fordító ezt igyekszik megragadni, leképezni, analógiásan helyettesíteni.

A francia nyelvre például erősen jellemző a homofónia: ugyanaz a hangsor – írásmódtól függően – akár 3-4 teljesen különböző szót is jelölhet. Gyakran ezen alapulnak a szóviccek, vagy előfordul, hogy egy dialógusban valaki félreért valamit, mert egy szó, vagy szavak együttese ugyanúgy, vagy nagyon hasonlóan hangzik, mint egy másik. A gyanútlan olvasó nem is sejti, hogy az ő zavartalan olvasmányélménye érdekében a fordító olykor egész bekezdéseket kénytelen átírni, mert ha ezt nem tenné, értelmetlen badarság lenne a célnyelvi szövegben.

Nagyon érdekes kívülről bepillantani a kulisszák mögé, köszönjük! Maradva ezen a vonalon, a Könyvmolyképzőnél nemrég megjelent a te fordításoddal a kultikus A kis herceg. Mennyiben jelentett más érzést egy ilyen ismert történet szövegéhez nyúlni?

A kis herceg szerzőjével, Antoine de Saint-Exupéryvel nem ez volt az első találkozásom, egy másik kiadónak korábban már lefordítottam kétkötetnyit olyan írásaiból, amelyeket addig Magyarországon még nem adtak ki (Értelmet az életnek, Háborús írások). Ugyanez a kiadó A kis herceg fordítására is felkért, de akkor még nemet mondtam. Egyfelől úgy éreztem, hogy a szöveg olyan tisztán egyszerű, hogy gyökeresen másként úgysem lehetne lefordítani, másfelől Rónay György kanonizált fordításából szállóigévé vált több mondat is, úgy gondoltam, kár lenne hozzájuk nyúlni. Katona Ildikó viszont addig rágta a fülem, hogy végül beadtam a derekam.

Ha a törököknek lehet A kis hercegből 130 (!) különböző fordításuk, a spanyoloknak 65, az olaszoknak 37, stb. akkor miért ne férne meg egymás mellett 7-8 különböző magyar fordítás?

A kezdeti vonakodásom ellenére később nagyon örültem, hogy hagytam magam rábeszélni: izgalmas kihívás volt (hiszen mégiscsak a világirodalom legtöbb példányban kiadott, legtöbb nyelvre lefordított művéről van szó) és egyben lélekemelő feladat is, ahol minden egyes szerkezetet, minden szót százszor is átgondoltam. A fordítói vezérelvem az volt, hogy úgy legyen frissebb a szöveg, hogy megőrizzem az eredeti természetes egyszerűségét, tisztaságát, ne „írjam túl”.

Szerintem a borítónk is nagyon szép lett: a legelső – New York-i – kiadás borítója nyomán készült. Kevesen tudják ugyanis, hogy az égből pottyant kisfiú és a pilóta barátságát elbeszélő szépséges történet először New York-ban jelent meg 1943-ban, Antoine de Saint-Exupéry amerikai emigrációja idején.

Az olvasók között egyre nagyobb népszerűségnek örvend Marie-Aude Murail. Te mit szeretsz a legjobban a könyveiben?

Azt, ahogyan a maga sajátos, finoman ironikus humorába csomagolva elénk tárja a nagybetűs Életet. Elképesztően jól ismeri az emberi természetet: nincs szüksége hosszas jellemzésre, hogy bemutasson egy-egy szereplőt, néhány szóval, egyetlen gesztussal az egész embert képes megragadni és elénk varázsolni. Azt vallja egyébként, hogy nincsenek mellékszereplők, mindenki egyformán fontos.

Imádom, hogy úgy tud súlyos témákról írni, hogy azok nem nehezednek ránk nyomasztóan, de nem is bagatellizálja el őket. Utánozhatatlan képessége van arra, hogy egyszerre megnevettessen, megríkasson és elgondolkoztasson.

És igazad van: ennek a saját hazájában rendkívül nagyra becsült, generációk által szeretett szerzőnek, akinek könyveit a világ sok országában olvassák, nálunk is kezd kialakulni a rajongótábora, aminek borzasztóan örülök. Nemrégiben olvasgattam a moly.hu-n az értékeléseket, véleményeket, és boldogan állapítottam meg, hogy az olvasókat a magyar változat olvastán ugyanazok az érzések járták át, mint engem, amikor az eredetit olvastam. Akkor talán nekünk, fordítóknak (a Lakótárs kerestetiket kolléganőm, Farkas Ildikó nagyszerű tolmácsolásában olvashatjuk) sikerült megragadnunk, átadnunk azt, amitől MAM – MAM. 🙂 Persze, aki cukormázas, romantikától csöpögő történetre számít, az nagyot fog csalódni – és ilyenek is vannak.

Egyébként szerintem Marie-Aude Murail könyvei kamasztól felfelé minden korosztályt meg tudnak szólítani, és ez is egy csodálatos tulajdonsága.

Teljesen egyetértek, a MAM könyveket a felnőttek is imádhatják 🙂 Az írónő magyarországi látogatásán személyesen is találkoztatok. Milyen MAM élőben?

Egy rendkívül közvetlen, végtelenül intelligens, sziporkázóan szellemes teremtés, akiből – akárcsak a regényeiből – mélységes emberség árad.

Mielőtt Budapestre jött volna, többször váltottunk levelet, és persze alaposan fel is készültem belőle, egy sor vele készült interjút, róla szóló cikket elolvastam. Úgyhogy, amikor találkoztunk, az volt a benyomásom, hogy már régóta ismerem. Azóta is kapcsolatban vagyunk, nem mondom, hogy sűrűn levelezünk, de egy-egy új könyv fordítása, megjelenése kapcsán mindig váltunk e-mailt. Így volt ez most is, A lélekdoki fordításakor, ahol például a Martinique-on beszélt kreol nyelv szavaival gyűlt meg a bajom, ezek pontos értelmezésében kértem a segítségét. A kreol mondatok egyébként a francia olvasónak sem egyértelműek első látásra (Sauveur is fél, hogy a kisfia, Lazare érteni fogja-e az ottani rokonok beszédét), de mivel ez a keveréknyelv a franciából nőtt ki, annak egy leegyszerűsített és eltorzított változata, ők azért nagyjából ki tudják következtetni, miről is van szó. A magyar olvasónak azonban az égvilágon semmit nem mondtak volna, ezért lábjegyzetben megadtam a jelentésüket.

Fordítóként, fordítást tanító tanárként azt vallom, hogy a fordítónak mindig el kell mennie a falig, azaz addig nem nyugodhat, míg nem tisztáz egy homályos szót, egy bizonytalan értelmet.

Ha nem vagyunk biztosak abban, hogy jól értelmezünk-e egy adott szöveghelyet, ki más tudná a leghitelesebben eloszlatni a kételyeinket, mint maga a szerző? Ez óriási előnye a mai internetes világnak. Tapasztalataim szerint soha egyetlen író nem veszi tolakodásnak a megkeresést, mi több, lelkesen és odaadóan siet a segítségünkre. Érthető is, hiszen ezzel a könyve sikerét támogatja egy idegen országban, és kinek ne lenne ez fontos? Én szinte minden általam fordított szerzővel szoktam levelet váltani, és erre biztatnék minden fiatal fordítót is.

Nagyon klassz hallani, hogy ennyire segítőkészek és közvetlenek a szerzők, ahogy azt is, hogy milyen jó alapelvet vallasz. Az interjú utolsó kérdésénél elárulod nekünk, hogy ősszel is kapunk-e valamilyen francia regényt, és ha igen, minek örülhetünk?

Két francia cím biztosan várható ősszel. Az egyiket, az Abel szavát nem én fordítottam ugyan (hanem – és ez is egy kulisszatitok – a legnagyobb lányom, Réti Blanka, aki szintén fordító), viszont én szerkesztettem, tehát ugyanolyan jól ismerem a szöveget. A hosszas dilemma után végül a Vörös pöttyösbe sorolt könyv (Neked is köszönöm, Tibi, hogy időt szakítottál az elolvasására, és segítettél a döntésben) egy szép és elgondolkodtató történet a kamaszkori útkeresésről, önmagunk elfogadásáról, az előítéletekről, arról, mennyire határozhatja meg a sorsunkat egy ránk aggatott címke, egy ránk sütött szó.

A másik őszre várható francia könyvön épp most dolgozom. Ennek az egyik szerzője, Manon Fargetton már nem ismeretlen a magyar olvasók előtt, hiszen ő írta A lista című pörgősen izgalmas YA regényt, illetve a folytatását, a Szökevények éjszakáját. Ezúttal négykezesben dolgozott Jean-Christophe Tixier íróval: az egyik szemszöget – a női főszereplőét – ő, a másikat – a fiú főszereplőét – a férfi író írta. A Ha jön a hullám igazi YA történet arról, milyen hatással vannak az életünkre az elhallgatott családi titkok, a szülői hazugságok.

Köszönöm a beszélgetést! Az Abel szavát meg öröm volt előolvasni – srácok, ti is imádni fogjátok 🙂