Szombat délután csak úgy a kezembe vettem a könyvet, nézegettem, aztán hopp, elkezdtem olvasni. Vasárnap délre pedig ki is végeztem. Igen, ennyire vitt előre az írónő stílusa, és persze sikerült izgalmakat is beleírnia a regénybe. De valahogy nem varázsolt el annyira, mint a második kötet. El is mondom, hogy miért.

* Kíváncsi lettél? Ide kattintva te is beszerezheted a könyvet! *

A sárga téglás háborúról ezerrel üvölt, hogy Danielle Paige ezt zárókötetnek szánta. Nem tudom, hogy ténylegesen így van-e, de olvasóként én azt érzem, hogy ő ezt kigondolta, megírta, aztán leszóltak neki a kiadóból, kéne egy negyedik rész, az írónő pedig megvonta a vállát, és azt mondta, „oké, legyen, de én ezt komolyan már át nem írom„. Ismétlem, nem tudom így volt-e, de én így éreztem, olvasás után valahogy ilyen benyomás maradt meg bennem.

Mert ez a regény a tökéletes zárókötet lehetett volna. Minden megvolt benne, ami azzá tehette volna, hiszen még azt is megtudtuk, hogy Amy nem végzi úgy, mint Dorothy, ha ő visszakerül Kansasbe, újjá tudja építeni az életét. Megkaptuk a rész végén az óriási csatát, a remek fordulópontokat, és igen, még romantikus részen is történtek dolgok.

Viszont Amerikában nagy a siker, kellett a negyedik rész, így A sárga téglás háború elején Paige behozott egy új főgonoszt (már a kötet elején), aki az előző részekben még említés szintjén sem szerepelt. És igazából ebben a részben is kábé a könyv elején meg a végén jelent meg, jelentősége tulajdonképpen nem is volt, és ha nincs beleírva, akkor a negyedik kötetnek se lett volna létjogosultsága.

Szóval, kicsit felemásan állok A sárga téglás háború előtt. Az új gonosz nélkül ez tényleg egy tökéletes regény lehetett volna, ami jól lezár egy trilógiát, ehelyett ha azt nézem, nagy részben teljesen felesleges volt az egész. Hiszen Glinda és Dorothy sem halt meg, Ózföldét sem sikerült teljesen megmenteni, az egyetlen, amiben előrelépést értünk el, hogy Ozma már önmaga. És ennyi, túl sokat nem haladtunk előre, hiába történt annyi minden a könyvben.

Mert igen, történt egy csomó minden, a második felében kaptunk sok harcjelenetet, badass pillanatokat és lelki drámákat is. Így utólag a sok hűhő semmiért gondolat jut eszembe a finálé ismeretének a fényében. Ne értsétek félre, így is nagyon élveztem az olvasást, és tényleg jól szórakoztam, csak miután letettem a könyvet, akkor tudatosult bennem az egész.

A történet első felét viszont imádtam! Mert ez egyszerűen kellett, hogy Amy visszakerüljön Kansasbe. Leginkább dramaturgiai jelentősége volt: megmutatta, hogy belőle is Dorothy lesz-e, ha visszakerül Unalomvölgybe Ózföldéről. És egyáltalán, azok után, amiket átélt Amy lehet-e újra iskolás lány, képes lehet-e helyrekalapálnia az életét. Amit megtanult, az előnyére válik, vagy éppen a hátrányára, mert már tudja, milyen egy gyönyörű világ, milyen a mágia…

Nagyon szerettem a Kansases jeleneteket, ahogy Amy új barátait is. Az anyukájával is zseniális jelenetek voltak, de már csak attól is elaléltam, ahogy Amy gondolkodott Kansasről, Ózföldéről, az életéről. És igen, a gimis nemezisével is csodás volt a nagyon várt találkozó. Az pedig, hogy mennyire megváltozott a világ egy hónap alatt „A másik helyen” kétségkívül zseniálisan lett megoldva.

Értékelés: 7/10

Kicsit meg vagyok most lőve. Nem volt ez rossz, jól szórakoztam olvasás során, de nem vagyok teljesen elégedett. Ettől függetlenül kíváncsi vagyok a lezáró részre, három rész után jó lenne egy igazi lezárást olvasni. Bízom benne, hogy a kiadó valamikor elhozza majd nekünk.

Hogy tetszik a borító? Nekem nagyon bejön, imádom a színeit és a tipográfiai megoldásokat is.

Kinek ajánlom elolvasásra? A sorozat olvasóinak mindenképpen.