Könyvkritika: Charles Benoit – Te… voltál
Pár napja már, hogy a regény végéhez értem, de még mindig elfog az ideg, ha az utolsó sorokra gondolok… De erről majd később. Egy biztos, a Te … voltál alapvetően egy remek regény, ami komoly témákat feszeget, és remekül felépíti az átlagos srác karakterét, aki alapjáraton nem rossz gyerek, de mivel mindenki elkönyveli őt annak, úgy érzi nincs ereje a változáshoz. Remek karakterábrázolás, a főszereplő a végletekig hiteles, akivel könnyű együtt érezni.
De hogy bővebben is meséljek a sztoriról: Kyle Chase egy átlagos srác, aki a középiskolában nem remekel túlzottan. A haverjait nem kedveli, maga sem érti igazán, hogy miért lóg velük. van egy lány, aki tetszik neki, de nem mer közeledni hozzá. Egy nap felfordul az élete, amikor megjelenik a suliban Zack, a fura srác, aki mindenkivel magázódva beszél, rendkívül intelligens és okos, de ezt képes rosszra is használni.
A Te… voltál tényleg jól bemutatja Kyle érzéseit, abszolút elhiszem a gondolatait, még annak ellenére is, hogy E/2-ben lett megírva. Ez a harmadik ilyen stílusban elolvasott könyvem (Vigyázzatok anyára, Szívritmuszavar, Hanna örök), és nagy meglepetésemre a vége felé már kezdett tetszeni a dolog. Az elején még olvasás közben alakítottam át magamnak E/1-re, aztán egyre inkább elkezdtem azonosulni a karakterrel, és valahogy úgy éreztem, „igen, ezeket akár én is gondolhatnám„, és ekkor kezdett el működni az E/2. Nem mondom, hogy imádni fogom az így megírt könyveket, de most már kezdem érteni, miért szeretik annyian ezt a stílust.
Dramaturgiailag remekül fel van építve a könyv. Egy unalmas oldala sem volt, az úgymond eseménytelen jelenetek sem untattak, mert ezek mutatták be igazán Kyle személyiségét. A legjobban azt szerettem, mikor a családjával van. Ez adta át igazán a szememben azt, hol és kik is rontották el a dolgot, és nevelés terén mennyire rossz stratégia az, ha a gyerek tudtára hozza a szülő, hogy „elrontottam, de azért úgy teszek, mintha igyekeznék„. Legalábbis ezt szűrtem le, de tök érdekes lenne erről elbeszélgetni egy tinit nevelő szülővel, hogy ő miként látja Kyle és a családja jeleneteit. Lefogadom, hogy másként. Ja, és igaz, nem volt sok belőle, de ahogy Kyle a húgával bánt, és ahogy róla beszélt, azok voltak a Te… voltál legcukibb momentumai.
– Ezt elrontottam – mondta Pagie, és a lapra mutat. – az asztalt kellett volna bekarikázni, mert a kutya, a fiú és a ló mind élnek, az asztal meg nem.
– De miért a fiút választottad?
Vállat von.
– Az összes többinek négy lába van, neki meg kettő. De az nem jó.
Legszívesebben elmondanád neki, hogy legalább olyan jó a válasza, mint a „helyes” válasz, ha nem jobb. Legszívesebben elmondanád neki, hogy az egész hülye feladat az, ami nem jó. Hogy az egyetlen, amit megtanulnak belőle, hogy csak egyféleképpen lehet gondolkozni, egyféleképpen lehet viselkedni, hogy mire elérnek a középiskolába, első blikkre rávághassák valakire, hogy jó fej, vagy stréber, vagy izomagy, vagy kapucnis. Így ha valaki saját magától kezd el gondolkozni, rögtön csodabogárrá válik;ha mondjuk zakóban megy iskolába, azonnal kilóg a sorból.Charles Benoit
Mindent egybevéve azt mondhatnám, hogy a Te… voltál egy tökéletes olvasmány lehetne, mert nem csak remekül felépített dramaturgiai ívről beszélünk és realista karakterekről, hanem üzenetről is. Mert a végén tényleg megfogalmaz a könyv egy üzenetet, amikor végre előkerül a személyes felelősség, és Kyle rádöbben, hogy igen, ő tehet arról, hogy kisiklani látszik az élete, és nem lehet mindenért a másikat okolni. Ez tényleg egy csodálatos üzenet, de nem csak ez van a könyvben, fontos dolgokról esik szó, úgyhogy mindenképpen értékes olvasmányról beszélünk. És talán pont emiatt is húzott fel annyira a vége.
Ez a bekezdésem spoileres lesz. Óvatosan olvassátok! Spoileresen folytatom: Ha az utolsó sorokra gondolok, dühös leszek. Egyszerűen dühít, amikor egy író nem zárja le a saját könyvét. Nem érdekelnek az olyan magasztos gondolatok, miszerint „képzeld el te a befejezést, alakuljon a te belátásod szerint„. Számomra ez bullshit. Ha már megírta a könyvét, akkor igenis zárja le. A Rómeó és Júlia sem úgy ér véget, hogy Júlia vagy meghalt, vagy nem. Az író kötelessége, hogy megmondja: igen, ez történt a karakteremmel, akiért x oldalon keresztül izgultál. Ne jöjjön nekem senki sem azzal a bullshittel, hogy képzeljem el én. Bármennyire is jó volt ez a könyv, ha tudom, hogy ilyen a vége, száz százalék, hogy nem olvasom el. Sajnálom, de engem az ilyen kétértelmű lezárással ki lehet kergetni a világból.
Értékelés: 8/10
Ismét gondban vagyok a csillagozással. Ér-e lepontozni csak amiatt egy alapvetően tökéletes könyvet, mert az utolsó sorai tökéletlenné teszik? Mennyire számít a vég, a lezárás? Elfeledtetheti velem azt a csodálatos történetet, a remek tanulságot, az izgalmakat? Teljesen nem, ez biztos, de az utolsó sorok képesek arra, hogy minden jósága ellenére keserű szájízzel gondoljak a könyvre. Ezért sem kapott maximális pontszámot.
Kinek ajánlom elolvasásra? Ha másokat is felhúz egy könyv lezáratlansága, akkor nem tudom szívből ajánlani elolvasásra. Viszont azok, akik nem tartják bullshitnek a „képzeld el te, mi történt vele” elvet, kezdjenek neki bátran, kortól és nemtől függetlenül tartogat érdekességeket a Te… voltál.
