Régóta szemeztem már a Vámpírok múzsája című könyvvel, különösen azért, mert néha beszélgettem a szerzővel, így értelemszerűen kíváncsi voltam arra, hogy mit alkotott Ágnes. Ezen felül láttam ám, mennyire sikeres, a molyon is jó a tetszésindexe, és több barátom is odavan a sztoriért. Egyszóval kíváncsi voltam, és igyekeztem nem nagy elvárásokat felállítani. Ez úgy-ahogy be is jött, de magát a regényt nem igazán szerettem meg. Igaz, a közepétől már elkezdett beindulni, csak mire odáig eljutottam többször is úgy voltam vele, hogy én ezt abbahagyom, köszönöm, nekem ez már nem kell. A regény második fele, no és Bori egész köteten átívelő humor beszólásai azért erőt adtak, így nem is bánom, hogy kiolvastam a Vámpírok múzsáját. A folytatásokra viszont várok egy cseppet, azt hiszem úgy lesz a legjobb.

A történet egy alternatív világban játszódik, méghozzá Magyarországon. Hősnőnk, Borbíró Borbála a „vámpírcsapoló”, aki forradalmi módszereivel szerez vért a vámpíroktól, hogy tanulmányozhassa azt. Nem is csoda, hogy ő a világ legelismertebb vámpírológusa. Ám a munkája egyik pillanatról a másikra megszűnik, majd egy titkos magyar kormányszerv szervezi őt be, a feladata pedig minél több információt kiderítenie az IQ vámpírokról – ami nem várt veszélyekkel jár.

A már említett humor-faktoron túl az írónő legnagyobb erőssége a háttérvilág megteremtése volt. Egyszerűen zseniálisnak tartom, és olyan szinten kidolgozottnak, ami előtt tényleg meg kell hajolnom. Művészien meg volt itt tervezve minden, a világ pedig olyan szinten rajzolódott ki előttem, mint például a Harry Potter sorozatban a varázslóké. A hasonlat pedig nem véletlen, ilyen kidolgozott háttérvilág teremtést, ami ennyi mindenre kitért volna, már régen láttam. Az pedig, ahogyan a különféle vámpírok gazdagították és kiszínezték a mi történelmünket szintén zseniális megoldás.

A háttérvilág megalkotása tehát hatalmas pipa, viszont a bemutatása sokszor unalmas volt. Tudtam, hogy érdekes információt olvasok, de túl töményen, túl hiteltelenül és túlságosan nagy adagokban tömte Bori szájába az írónő. Egyszerűen amikor egy párbeszédben vagy 2 oldalon át az ország működésének az elvét magyarázzák, akkor hiába érdekes a dolog, megunom, mert felüti a fejét a tanóra jelleg. A történet első felében néhol úgy éreztem magam, mintha én is a szemináriumon lennék, csak ez az írónő által megteremtett háttérvilágot hivatottak megmutatni a számomra. Azt hiszem ez a regény legnagyobb gyengesége: hogy néhol nagyon vontatott és száraz, mintha egy érdekes, ám mégiscsak iskolai tananyag lenne, amit nem mindig tud megtörni a helyzetkomikum, vagy Bori jól eltalált vicces beszólásai. Állítólag a folytatásra mindez már kevésbé van így, ezért is fogok mindenféleképpen visszanézni majd.

Maga a könyv összességében viszont tetszett. A második fele pedig _tényleg_ mindenért kárpótolt. Olyan izgalmas volt Bori akciója, hogy ihaj, ráadásul a karakterek is egyre jobban a szívemhez nőttek. Imádtam Bori és Attila harcait, és az IQ vámpírokat is tök jó volt megismerni. Höhö, és ami Koppány és Bori közt történt, hát az volt a regényben a legjobb. A szócsatáik, a vitáik, az, ahogyan Bori lereagálta az egész helyzetet, egyszerűen önmagáért beszélt. A mellékszereplők pedig felkeltették ám az érdeklődésemet, jó lett volna például többet megtudni Attiláról és Eszterről, no meg Bowman, és az amerikai haverok is jónak tűntek. Az pedig, hogy a regény elején szerepelt egy tök normális és szerethető melegpár nagyon megdobogtatta a szívemet. Imádtam a két srácot, remélem a folytatásokban már nagyobb szerepet kaphatnak mindketten. Ja, és persze Koppány is, mert ő volt a legjobb! 🙂 Jó volt amúgy végre magyar környezetben olvasni hasonló történetet, hiszen az ízes magyar neveink, és az erdélyi mitológiánk – élén ugye Drakulával – remek táptalajt biztosítottak a történet megteremtéséhez. Ó, és a cím. Hát azon eldobtam az agyamat. Az elején még olyan tipikus „ja, ez tök jól hangzik” volt, de aztán ahogy haladtunk előre a sztoriban, egyre több értelmet nyert, a végén pedig nem csak a háttérvilág, hanem a címalkotás miatt is meg kellett emelnem azt a bizonyos kalapot.

Értékelés: 7/10
Sorozatnyitónak nem volt rossz, csak ne lett volna olyan száraz az eleje. Persze, utólag belátom, ezek kellettek ahhoz, hogy megismerjem a háttérvilág felépítését és működését. A folytatást pedig mindenképpen csekkolni fogom, és addig is harsányan kiáltom, Hajrá Koppány, és az sem tart vissza, hogy tudom, a csókának nem dobog a szíve.

Kinek ajánlom? Hm, elsősorban azoknak, akik szeretik a komolyabb olvasmányokat, amiken időnként röhöghetnek egy jót. Anita Blake rajongók mindenképpen vegyék kézbe, hiszen „magyar nyakba magyar szemfog” való 🙂