Tavasszal érkezik a mozikba A Beavatott, és már most azon szorítok, hogy remek box office adatokat produkáljon, hiszen akkor A Lázadó is elkészülhet filmverzióban, annak pedig nagyon örülnék. A második kötet ugyanis sokkal látványosabb, szerethetőbb, vadabb és talán realistább is volt, mint A Beavatott. Utóbbiban Roth mintha “csak” felépítette volna a disztópiát, Chicago városát, a folytatásban viszont értelmet nyert minden.Valahogy így képzelek el egy ütős folytatást egy szerethető első kötet után.
Tetszetős volt az a fajta bátorság, amivel az írónő kezelte a regényt. Remekül pörgött a drámaiság, volt sok WTF-faktor, de a legjobban a szerelmi szál kibontakoztatása tetszett. Pár disztópikus Young Adult regénynél feltűnt az, hogy a romantikus kapcsolatok nem viszik előre a sztorit, mondhatni értelmüket vesztik, itt azonban pont ennek az ellenkezője történt, ez pedig remek hatással volt a regényre is.
A folytatásban Tris, Tobias és többek között Marcus együtt menekülnek, miközben a Műveltek továbbra is az elfajzottak elméjét akarják mindenféle szimulációkkal kontrollálni, hogy átvehessék a városban a hatalmat. Miközben főhőseink járják a várost, betekintést nyújt az írónő a Barátságosak és az Őszinték életébe is. Tulajdonképpen utóbbi volt az a pont, ami talán a legjobban tetszett. Az, ahogyan ezek a különféle csoportok együtt élnek, de mégis külön. Ahogy használják a fejlett technológiát, igazságszérumot szednek, míg másutt az étellel manipulálják az emberek jókedvét. Tetszett a háttérvilág komplex felépítése, ebben a kötetben pedig a korábbiaktól jóval részletesebb leírást közölt az írónő, azokat a sorokat pedig örömmel faltam.
Bármennyire is lenyűgöző volt azonban a háttérvilág, most talán a szerelmi szál tetszett a legjobban. Nem csak a hatalmas kémia miatt Tris és Tobias között, hanem mert olyan hitelesnek tűnt számomra az egész. Sokan elfelejtik azt, hogy nem csak összejönni nehéz, hanem együtt maradni is. Amikor két ember már együtt jár, és komolyabban megismeri a másikat, akkor kezdődik az igazi “harc”. Imádtam, ahogy Tris és Tobias annak ellenére, hogy szerelmesek egymásba, mégis, volt némi bizonytalanság, félelem és némi árulás is. Csupa olyan dolgot tettek, amit két tinédzser az ő korukban tenne, és ettől számomra tényleg hitelesnek tűnt az ábrázolásmód. Jó látni azt is, amikor nem mondvacsinált problémák okozzák a konfliktust, hanem tényleg komoly gondok. Bravó!
Ami az eseményeket illeti, végig “pörgött” könyv, egy pillanatra sem unatkoztam, néha azonban ennek ára volt. Kicsit sok volt nekem például Tris szerencséje, hogy mindig ott és akkor volt, amikor a dolgok történtek, ő volt az, aki mindig jókor hallgatózott, és így tovább. Ettől eltekintve azonban tényleg remek tempóban haladt előre a cselekmény. Itt aztán nem kímélték a szereplőket, kíméletlenül megölte még a főbb alakokat is az írónő ha kellett, ez pedig még hitelesebbé tette azt a háborús helyzetet, amiről a regény elvileg szól. Ezzel nem azt mondom, hogy ne lettek volna fájó halálok, de úgy éreztem ettől halad előre a sztori. (Bár, miután meghaltak Tris szülei A Beavatottban, talán nem is meglepő ez a vonulat.)
A karakterek most igazán éltek, még a mellékszereplőket is sikerült komplex személyiséggel felruházni. Uriah és Cristina most például nagyon tetszett, míg az első részben nemigazán, de az új szereplőket is sikerült jól beépíteni a sztoriba.A visszatérőknek nagyon örültem, különösen Edwardnak, rajta alaposan meglepődtem. Remélem hamarosan Mollyt is viszontlátjuk, abból a lányból semmi jót nem nézek ki, talán ezért is érdekel annyira. Ami pedig Calebet illeti, azt hittem nem okozhat meglepetést, erre tessék. Bár ő is kapna saját fejezeteket.
Feltűnt, hogy Roth milyen jól kezeli a női karaktereket, tulajdonképpen Marcuson (és Tobiason) kívül nem is nagyon operál főbb női szereplővel. Ez azért is pozitív, mert a női lélek sokkal bonyolultabb, mint egy férfié, és éppen ezért nagyobbat is oda lehet csapni egy-egy jól megalkotott negatív figurával. Értek ám meglepetések bőven, de mindezt nehéz lenne spoiler nélkül elmondani. Ami pedig Trist illeti, simán jelölném őt a szimpatikus hősnők panteonjába. Imádtam az észjárását, a logikus gondolkodását, azt a hatalmas szívét, no meg a lelkifurdalását is. Annyira őszintének hatott a sajnálata a gyilkolás kapcsán, és ez kellett a regénybe, nagyon is kellett. Amikor a Műveltek központjában volt, akkor szó szerint megszakadt érte a szívem, azok az oldalak voltak talán a kedvenceim az egész regényben.
Bár nem akartam, de kell egy spoileres bekezdést ejtenem, tehát aki nem olvasta még el A Lázadót, az görgessen kicsikét. Szóval, az egész cselekmény egy bizonyos cél felé haladt, megvolt a motiváció, amiről ugye A Beavatott-ban már szót ejtettek, de most végre konkretizálták a dolgot. Szóval, a para, hogy mi lehet az a titok, amit csak a vezetők tudnak az én kíváncsiságomat is felkeltették, az utolsó oldalakon pedig végre kiderült miről van szó. Vagyis, nem tudom kiderült-e, mert hiába olvastam el többször, nekem valahogy nem áll össze a kép. Ha jól értelmeztem, akkor azok a hülyék azt hiszik, hogy Chicago az egyetlen hely, ahol lakhatnak, és fennakadnak, amiért egy lemezről kiderül, hogy más embercsoportok/városok is vannak a nagyvilágban. Ez annyira WTF, hogy valami hihetetlen, de kétségkívül lehet rá jó magyarázatot is találni, bár nem örülnék, ha elmennének a zombik irányába 🙂 Annak viszont nem örülök, hogy Tris egyik őse a kulcs, mert jó lett volna ha megmarad a “csak egy lány, aki elfajzott, de attól még csak egy lány” vonulat a regényben. Spoiler vége.
Értékelés: 9/10
Ergó maga a teljes regény tetszett, a feszültség végig adott volt, a sztori remekül haladt előre. Még a lezárás is ütős volt, a nagy harc, a karakterek viselkedése, Jeanine és Tori nagy pillanatai, szóval minden adott volt a jósághoz. Egyedül maga a titok az, ami nekem böki a csőröm, ezért nem tudtam maximális pontot adni a regényre. Ettől függetlenül kíváncsian várom a folytatást, bízom ugyanis az írónőben, simán kihozhat valami jót az amúgy rossznak tűnő szituációból.
