Asperger szindróma. Valószínűleg sokan hallottuk már ezt a kifejezést, de biztos akadnak közöttünk olyanok, akik nem feltétlenül tudják, hogy ez pontosan mit jelent. Apserger szindrómás – így már kicsit világosabb lehet a kép. Speciel nagy vonalakban tudtam, hogy ez a betegség mit takar, ismerek olyat, aspi (így becézik, ebben semmi sértő sincs), de mégis, teljesen üdítő élmény volt elolvasnom és magamévá tennem ezt a könyvet. A regény John Elder Robinson életét mutatja be, egészen a gyerekkorától kezdődően a felnőttkoráig. John negyvenéves volt, amikor diagnosztizálták nála az asperger szindrómát – korábban ugyanis még nem nevesítették ezt a fajta „betegséget”, a pszcihológusok pedig próbáltak rájönni ugyan a pácienseik problémáinak a mibenlétére, de érdemben nem tudtak segítséget nyújtani. A betegség szót direkt írom idézőjelben, mert idővel világossá vált az is, hogy aspinak lenni hátrányokkal, de előnyökkel is járhat – plusz, ők nem feltétlenül betegek, hanem egyszerűen másképp gondolkodnak, mint az átlag emberek.

Ebben az önéletrajzi ihletésű könyvben Elder leírja, hogy milyen volt az élete, a gyerekkorában, tinikorában és felnőttkorában az asperger szindróma mennyire akadályozta – vagy éppen segítette, – őt a boldogulásában. Nagyon részletes ez a regény, a stílusa pedig igazán olvasható. A legjobb az egészben az, hogy tökéletesen kirajzolódik a szerző alakja. Egy szerencsétlen kis srác, akinek az anyja őrült, az apja erőszakos, ráadásul őt magát különcnek bélyegezte meg a társadalom, aki semmire sem jó. Még az apjától is folyton azt hallotta, hogy börtönben fogja majd végezni. Mégis, mindennek ellenére John tanult, fejlesztette magát, rátalált a szerelem, gyermeke született és éli az életét. Harcolt, küzdött és diadalt ért el – ez a könyv pedig az ő lebilincselő történetét meséli el.

Még belegondolni is rossz abba, hogyan nőtt fel ez az ember. Gyerekkorában a többi gyerek kirekesztette őt, magányos volt, és mindezt olyan dolgok miatt, amikről nem tehetett. Olyan szépen levezette a könyvben az okokat, ami kapcsán még a többi gyerek reakciója is érthető. Az asperger szindróma egyik mellékíze például az empátia hiánya – mindezt egy csomó példán keresztül ábrázolta a szerző. Mint amikor gyerekkorában valaki azt mondta neki, hogy szép az a matchbox, ő egy totál másik dologról kezdett el beszélni. Utóbbi később sem változott, sokszor pedig azt sem értette, hogy a számunkra egyszerű társalgási formába hogyan kellene bekapcsolódnia. Például miért kellene megkérdezni egy ismerőstől azt, hogyan van a felesége? Hiszen ő mindezt logikusan látja: ha probléma van, arról a barátja úgyis beszámol. Ha nincs gond, akkor minek kérdezzen bármit is? Az alapvető társadalmi elvárások, és az etikettünk egy aspi számára követhetetlen/nem logikus, és nem azért, mert nem akarna részt venni bennem, hanem mert számára más elveken működik az agy. Ilyen egyszerű.

Az életút, amit John Elder bejárt, valami elképesztő. Hamarabb otthagyta a gimnáziumot, zenészekkel dolgozott együtt, ő tervezte a Pink Floyd lángoló gitárjait, majd játékokat tervezett és így tovább. Olyan jó volt látni, ahogy az aspenger szindróma adta pozitívumokat is, mint a koncentrálóképesség, magasabb fokú intelligencia és így tovább, szóval, mindezeket sikerült kihasználnia és a saját előnyére fordítania. Egy önéletrajzi ihletésű könyvnél mindig az a legfőbb kérdés, hogy elég érdekes-e a szerző élete ahhoz, hogy könyvet lehessen írni róla. John Elder élete kétségkívül annyira érdekes és izgalmas volt, hogy megérte ezt a megjelenést. Teljesen beszippantott, és a legjobban annak örültem, hogy nem a sajnálatot, hanem a csodálatomat váltotta ki a legtöbb esetben. Csodáltam őt az erejéért, a kitartásáért, azért a küzdeni akarásért ami ahhoz kellett, hogy a társadalom ugyanolyan hasznos részévé váljon, mint az egészséges emberek.

Értékelés: 8/10
Bármennyire is szerettem a könyvet, volt benne néhány üresjárat, mint amikor nagyon részletesen lett elmagyarázva egy-egy eszköz működése. Utóbb kiderült, ez is a betegségének a „számlájára” írható, de ez nem jelenti azt, hogy azon oldalak ne untattak volna. Ennyi az egyetlen hiányosság, amit felróhatok. Ritkán mondom ezt, de úgy érzem több és jobb lettem attól, hogy ezt a könyvet elolvastam. Most már jobban átlátom az asperger szindróma mibenlétét, a tolerancia fontosságát és így tovább. Ha valamilyen felemelőt és elgondoltatót szeretnél olvasni, a Nézz a szemembe neked való.