Már nagyon régóta akartam Lovranits Júliától olvasni, ugyanis nagyon sok jót hallottam a mesekönyveiről. A tündérkapu titkával kezdtem, ami egy bájos, szerethető mese, amiben minden ott lakozik, amire egy gyerek – és akár egy felnőtt – vágyhat.

A hősnő a kis Boróka, aki most kezdte el az iskolát. Egy nap találkozik egy nagyon szomorú hölggyel, aki egyszerre tűnik fiatalnak és idősnek. Kiderül, hogy ő maga a tündérkirálynő, és Boróka az egyetlen, aki segíthet megtalálni a rég elveszett lányát, hiszen a kislánynak különleges képessége, hogy látja a tündéreket.

Az elveszett tündérek sose felejtik el egészen a hazájukat, sőt, igyekeznek minél több mindent megtartani az emlékezetükben. Sokan közülük írók, költők, vagy mesemondók lesznek az emberek között.

Boróka pedig elindul a nagy kalandon, ami során találkozik egy aranyos sárkánnyal, jobban megismeri az egyik osztálytársát, sőt, idővel azt is megtudja, hogy ki is a tündérhercegnő, és miként segíthet neki hazajutni. A történet felépítése kellően kalandos volt, nem ült le a cselekmény, végig fenntartotta az érdeklődésemet, sőt, itt-ott meglepetést is okozott. Boróka pedig egy nagyon aranyos kislány, aki hamar az olvasók kedvence lehet.

…könnyű elfordulni és sorsára hagyni azt, aki hibázik. (…) Megfeledkezni róla, szépnek maradni, fiatalnak és gondtalannak, amíg valaki valahol boldogtalanul bolyong a világban, magányosan. A legtöbben ezt teszik. Mindra nem ilyen. Ő inkább birkózik az átokkal, beleőszül, belerokkan, odahagyja a palotáját, de nem adja fel. Persze a többiek bolondnak tartják. Gyöngék.

Nekem legjobban a sárkány tetszett, és Gömböc, a kis tündér. Előbbinél imádtam, hogy végre kaptunk egy jóságos sárkányt, a kis tündérnek pedig nagyon aranyos beszólásai, gondolatai voltak. A tündérvilág megalkotása is nagyon szép lett, ahogy tetszett az is, hogy az írónő milyen jó tanulságokat ad át a történettel – az utolsó sorokat kifejezetten imádtam, mesteri lett!

Aki nem felejt el diót adni a madaraknak és a tündéreknek, az rossz ember nem lehet!

Mostanában több modern mesekönyvet olvastam, legutóbb például a zseniális Cirrust, így külön tetszett, hogy most visszatértünk a klasszikusabb vonalhoz. Itt-ott már-már gyerekkorom meséire emlékeztetett a kötet. Talán a tündéres tematika tette, talán az, hogy mennyi jóságos, szerethető karakter volt a kötetben. De lehet az segített, hogy olyan sok szép gondolatot kaptunk.

Boróka a maga részéről egyáltalán nem gondolta úgy, hogy egy sárkány jelentéktelen apróság volna, amiről csak úgy meg lehet feledkezni.

Egyetlen aprócska bánatom van, de lehet, hogy ezt csak felnőttként érzem így. Kaptunk egy negatív karaktert a kötetben, aki végül zseniális büntetést kapott. Viszont sajnos a motivációit kevésbé értettem, el lett intézve annyival, hogy ő gonosz és kész. Persze nyilván lehet, hogy felnőttként nekem szükségem van árnyalásra és miértekre, egy gyerek biztos jobban el tudja fogadni így is.

– Most biztos érdekel, miért éppen te, ugye? – kérdezte Gombóc, és Boróka hevesen bólogatott. – Mert zöld a szemed! Olyan igazi zöld, hozzá pedig fekete hajad van. Az ilyen zöld tündérlátó szem!

Összességében annyit mondhatnék, hogy A tündérkapu titka egy szerethető, élvezetes mesekönyv, amiben kedves karakterekről, egy érdekes tündérvilágról olvashatunk. Akinek pedig a borító elnyeri a tetszését, az illusztrációkért is rajongani fog.