Azon kevesek közé tartozom, akik anno nem látták a ’90-es évekbéli sikerfilmet, pedig több kedvenc színészem is játszik benne, mint Sarah Michelle Gellar. A kötet végén volt egy interjú Lois Duncannel, az írónő azt nyilatkozta, hogy amikor elkezdte a moziban nézni a filmet azt hitte rossz filmre ült be, és hatalmas a különbség a kettő között. Kíváncsi lettem, mindenképpen megnézem majd a filmet is.
* Kíváncsi lettél a könyvre? Szerezd be kedvezményesen! *
No de beszéljünk a könyvről. Adott négy tizenéves főszereplőnk, akik az előző nyáron szörnyű dolgot követtek el. Beszívva, kissé részegen elütöttek egy kisgyereket, majd cserben is hagyták a srácot, tíz perccel később hívtak csak mentőt, a gyerek pedig meghalt. Akkor megfogadták, titokban tartják a dolgot, ám egy nap egyikük rejtélyes üzenetet kap, amin ennyi szerepel: “Tudom, mit tettél tavaly nyáron“. És ezzel megindul a hajsza…
Kaptunk négy főszereplőt, és so-so kiderül az is, hogyan viselték el azt, hogy kvázi gyerekgyilkosok lettek. Ray például egy évre elmenekült a városból, próbált rátalálni önmagára, különösen miután barátnője, Julie szakított vele.
A mindig népszerű pompomlány Julie felhagyott a szórakozással, bűntudatból inkább csak tanult, és meg is tudja a sztori elején, hogy bejutott egy jóhírű főiskolára. Nekik kettejüknek tényleg lelkifurdalásuk volt, és komolyan rányomta a bélyegét az életükre az eset. (Julie anyjánál kaptunk egy picit természefeletti szálat a megérzésekkel, nem nagyon értem, hogy erre miért volt szükség)
Volt viszont még a kocsiban két másik szereplőnk is. Barry, a szoknyavadász vezetett, a srácot pedig inkább csak a csajozás érdekli, meg az, hogy teret találjon, mert túlságosan ráakaszkodott az őt túlféltő édesanyja. Barry barátnője a szegény családból származó Helen, aki a suliból kibukott, de a szépségéből karriert csinált, és most tévébemondóként, időjárásjelentőként dolgozik, és keresi magát degeszre. Na ők az ellenoldal, nekik láthatóan nincs gondjuk a múlttal.
Tudjátok, vannak azok a könyvek, ahol akad egy jóképű rosszfiú, akit az elején utálunk, aztán csak megszeretünk. Na Barry nem ilyen. Ennél a srácnál nagyobb tahót nem hordott a hátán a föld.
Duncan karakterábrázolása mégis tűpontos volt, olyan jól átjött az, hogy Barry miért lett ilyen, és ezt különösen szeretem a negatív karaktereknél, amikor megvan az ok, amikor megmagyarázzák, hogy rohadhat el valakinek így a személyisége.
A másik negatívabb karakterünk Helen volt, aki elég önző lány, csak magával és a párkapcsolatával törődik, nem is veszi észre, hogy Barry csalja őt. A szépsége a mindene, ez a legnagyobb kincse, és mindenki mást tulajdonképpen lenéz. Nem volt egyszerű az ő nézőpontjából olvasni, de különösen jól működött nála is a jellemábrázolás, értetettem az ambícióit, és nem lehet egyszerű úgy létezni, ha mindenki azt sulykolja beléd, hogy a külsőd az egyetlen érték benned. A sztori végén történteket pedig egyenesen imádtam!
Ray és Julie párosa igazából nem mozgatott meg annyira, mármint, szerethetőek voltak, meg drukkoltam nekik, hogy jöjjenek össze újra, de valahogy a kémia nem működött annyira. Barry és Helen érdekesebb karakterek lettek, csak hát, negatív szereplőkről az ember akkor sem olvas szívesen, ha érteni véli, miért lettek ilyenek. A lelki ábrázolás viszont működött.
A könyv nagyon pörgős, a hosszán is lehet látni. A fő rejtély persze az, ki küldte az üzenetet, és tervez-e még durvulni. És bizony jött durvulás, nem is kevés. Maga a nyomozgatás érdekes volt, a feszültség tapintható lett a lapokon, és emiatt az adrenalin is bennem volt végig. Tetszett a rejtély megoldása, szerettem, ahogy itt-ott próbál tévútra vinni a szerző, az a nagy csavar viszont mindent vitt, na azt nem láttam előre, ezért jár a taps. (Ha olvastad, érted mire gondolok :))
Értékelés: 7/10
A főszereplők lelki ábrázlása meglepően jó lett, az alaptörténet is ütős és a feszültség, a rejtély szál is tök jól működött, a könyv is olvastatta magát. Mégsem éreztem, hogy beleszerettem volna, inkább csak a kíváncsiság vitt előre, érdekelt a rejtély lezárása, de ennyi, nem lett kedvenc. Azért viszont jár a pacsi, hogy miként ért véget a történet. Először csak pislogtam, de végső soron most az egyszer tetszik ez a típusú lezárás, pláne mert végső soron a karakterek megkapták, amit érdemeltek. Mindenki.
Hogy tetszik a borító? Nekem kissé semmilyen. Bár külföldön erős trend, hogy a cím domináljon a könyvön, a betűtípus nálam nem talált be, és a színek, meg a kocsi sem túlzottan. Kár érte.
Kinek ajánlom elolvasásra? Ha tetszett a film és érdekel a könyves alap, ha szereted a rejtélyekkel operáló YA sztorikat vagy Lois Duncan egyedi stílusát ezt a regényt se hagyd ki!
