Könyvkritika: Marie Rutkoski – The Winner’s Kiss: A nyertes csókja (A nyertes trilógia 3.)

Egy nagyívű trilógiát sosem lehet egyszerű lezárni, Marie Rutkoski pedig alaposan feladta magának a leckét az első rész minőségével, az általa felépített világgal, és persze azzal, hogy a trilógia utolsó részére vártuk a nagy harcokat, amiket az első rész készített elő.

Az írónő mégis máshogy nyúlt a fináléhoz, mint ahogy arra szerintem sokan számítottunk. Nem is igazán a nagy lezáráson volt a hangsúly, hanem Arin és Kestrel szerelmén, és az úton, ahogy száz százalékig elfogadják azt, hogy őket egymásnak akarta teremteni az írónő. Igen, akarata…

* Kíváncsi lettél? Ide kattintva kedvezményesen beszerezheted! *

Az utolsó kötettel két nagy problémám volt. Az egyik, hogy Arin és Kestrel között haldoklott a kémia. Egyszerűen nem éreztem azt, hogy ez a két ember tényleg annyira szeretné egymást. Megvolt a tisztelet, a barátság, és külsőre is bejöttek a másiknak, de nem éreztem lángoló szerelmet. Sokkal inkább csak azt, hogy ők most akkor szeretni akarják egymást, mert kell valami nagy boldogság az életükbe.

Az első két részben nem éreztem mindezt, de most nagy változás történt, hiszen Kestrel ugye munkatáborba került, ahonnét Arin úgy mentette ki, hogy a lány a drogoktól sok mindent elfelejtett, így félig amnéziásan kellett újra beleszeretnie Arinba. És az a szerelem, ami könnyedén szökkent szárba úgynevezett békeidőben, alá-fölé rendelt viszony közepette, most valahogy még csírázni sem akart. Én legalábbis így éreztem.

A másik komoly problémám a lezárás volt. Egyszerűen csak annyit mondok, hogy ezt az írónő sem gondolhatta komolyan. Spoileres leszek, ezért fekete háttérrel folytatom, jelölje ki, akit érdekel.

A grandiózus lezárás tehát az lett, hogy meghalt a császár, a herceg halottnak tetteti magát, nincs uralkodója Valoriának, a Kelet csak úgy visszavonul, és akkor higyjük el, hogy Herran népe, no és Arinék ezentúl élhetnek boldogan. Értem valahol, hogy mire akart az írónő kilyukadni, erősítette az üzenetet, hogy Arin és Kestrel érzelmei vannak a középpontban és nem a két (három) ország viszonya. Nekem viszont utóbbi miatt tetszett a könyv.

Mert a hibái ellenére azért szívesen olvastam, hiszen azok, amikért eddig szerettem a sorozatot, most is jelen voltak. Konkrétan a háború, Kestrel és az apja csatározásai zseniálisak lettek, de azt is szerettem, hogy hű maradt az alapjához a sorozat, és bemutatta, sok minden fejben dől el, és milyen manőverek, és mennyi ész szükséges ahhoz, hogy valaki elérhesse, amit akar.

Szerencsére a kötet nagy részében megmaradt intelligensnek, és ez ha a romantikus résznél nem is, de sok más helyen számított. Kestrelt például nagyon szerettem, hiába volt összetört a lány. Az, ahogy hamvaiból felemelkedett, mesésen lett prezentálva. Még az olyan apróságért is odavoltam, mint Kestrel és Sarsine kapcsolata, mert annyi mindent mesélt még ez is, felesleges extra szavak nélkül.

A szereplők legtöbb tettét szerettem, a beszélgetéseiket dettó. Konkrétan a vitákat, a haditervek kidolgozását, vagy csak egy egyszerű párbeszédet: a legtöbb profin lett megírva, és annyi másodlagos jelentéssel bírtak. Egyszerűen jó volt látni azt, ha pár ponton döcög is a sztori, a minőség azért itt van.

Két dolgot emelnék még ki, ami miatt ez a könyv nem úgy marad meg bennem, hogy “kár lett volna elolvasni“. Mert őszintén: ha lemaradok Roshar történetszáláról, dühös lennék magmara. Az a pali eddig is jelenettolvaj volt, de ebben a kötetben mindent vitt, különösen amikor felbukkant Risha is, és előkerült a keleti királyi család zűrös magánélete. No és Roshar coming outja: nagyon cuki! Éljen, éljen!

Viszont a könyv legeslegjobb része egyértelműen a császár és Kestrel közös jelenete volt. Tényleg ez lett a sorozat csúcspontja, aminél szó szerint vissza is olvastam, mert nem akartam elhinni, hogy tényleg nem láttam a szememtől. Az ilyet pedig imádom.

Értékelés: 7/10

A romantikus rész most kevésbé bűvölt el, és a nagy lezárás se lett olyan grandiózus, mint amit a sorozat megérdemelt volna. Mindettől függetlenül nagyon sok mindent szerettem ebben a kötetben is, és hát, szomorúan búcsúzom Kestreltől és Arintól, szívesen olvasnék még róluk.

Hogy tetszik a borító? Egyszerűen gyönyörű, akárcsak a borítógarnitúra előző darabjai.

Kinek ajánlom elolvasásra? Ha az első két részig eljutottatok, semmiképpen ne hagyjátok abba most. Jó pár olyan dolog fog kiderülni a lezárásból, amiért érdemes pörgetni a lapokat.