A Lovaglány – Exkluzív kiegészítő novella A démon és a papnőhöz
Három éve jelent meg Kae Westa debütáló regénye, A démon és a papnő. A Kae Westa hétvége örömére az írónőtől kaptunk egy igazi csemegét, egy szuper novellát!
A főszereplő Brietta, az egyetlen nő a lovagok között, Loghor helyettese, aki mint tudjuk, szerelmes a főnökébe… A novellát alább elolvashatjátok, jó szórakozást!
Kae Westa – A lovaglány
Brietta szapora léptekkel haladt végig a folyosón. Már messziről, a zárt ajtó mögül is jól hallotta nagymestere felemelt hangját, még ha a szavait egyelőre nem is értette. Egyértelmű volt azonban, hogy Loghor pokolian dühös.
A dolgozószoba ajtaja előtt posztoló Koronás igyekezett faarcot vágni, a tekintetéből azonban sugárzott a megkönnyebbülés, amikor megpillantotta érkező váltótársát.
– Vigyázz az öreggel! – dörmögte oda a lánynak. – Nincs jó kedve.
– Hallom. – Brietta a fülét hegyezte. Nem mintha erre különösebb szükség lett volna: Loghor hangja valósággal mennydörgött az ajtó túloldaláról.
– Ha őméltósága felhajtást akar, lesz szíves meg is finanszírozni! A Koronának nincs kidobni való pénze!
– A városnak sincs, uram… – Akárki volt is a nagymester beszélgetőpartnere, mostanra nyilvánvalóan védekező pozícióba szorult vissza.
– Akkor a város lesz szíves a saját évfordulóival foglalkozni! – Loghor hirtelen mozdulattal nyitotta ki az ajtót. Brietta éppen csak félre tudott húzódni előle, de aztán meg is dermedt, és csak bámulta a férfit.
Nem találta ijesztőnek sem a dühösen összevont szemöldököt, sem a fenyegető testtartást, amivel a nagymester ajtót mutatott a látogatójának. Persze, ha Loghor ővele üvöltözött volna, azt nyilván máshogyan élte volna meg, így viszont még a haragját is vonzónak találta.
A nagymester beszélgetőtársa – harmincas, inas ember jellegtelen, kerek arccal és nagy, fakó szemmel – jól láthatóan behúzta a nyakát, és eszébe sem jutott tiltakozni az ellen, hogy kitessékelik. A küszöbről azért még egyszer visszafordult, és újrakezdte:
– Kaltria asszony őnagysága esetleg…
– Kaltria asszony őnagyságának több esze van annál, hogy ilyesmibe ölje a pénzt! – torkolta le azonnal Loghor.
– Megmondom a fejedelemnek – hajtotta meg magát a látogató, a nagymester azonban már nem törődött vele. Csak a fejével intett Briettának, hogy igyekezzen befelé. Mire a lány tiszteletteljes vigyázzban megállt a szoba közepén, Loghor már az asztalán támaszkodott – két karjában megfeszültek az izmok –, és még mindig villámló szemmel meredt maga elé. Aztán megrázta a fejét, és végre Briettához fordult.
– Üzenetet kaptam az apádtól. Azt akarja, hogy haladéktalanul utazz haza. – Szünetet tartott. – Ha jól sejtem, nem bánnád, ha halaszthatatlan ügyek miatt nem tudnálak elengedni Mordiniumból.
Brietta egy pillanatra lehunyta a szemét, aztán felnézett a férfira.
– Hálás lennék érte, nagymester.
Loghor ihn Mortenor ismerte az embereit, és a múltjukkal is tisztában volt. Ha egyszer valakit a lovagjai közé fogadott, az azt jelentette, hogy nem ítélkezik az illető felett. Korábban is tudomásul vette, hogy Briettának nem a legfelhőtlenebb a viszonya a családjával – elejtett szavai azt is sejteni engedték, a lánynak ad igazat velük kapcsolatban –, mostani kijelentése pedig minden addiginál fényesebben jelezte, hogy okkal vagy sem, édes mindegy, Koronásai minden körülmények között számíthatnak rá.
– Rendben – bólintott. – Van valami, amit szívesen vállalsz, vagy keressek neked én elfoglaltságot?
Bármit – akarta mondani a lány, de fékezte magát.
– Nagymester – kezdte inkább –, nem tudom, miről volt szó az imént, de ha esetleg segíthetek benne…
Loghor legyintett.
– Hacsak nem őrizgetsz a ládádban egy kisebb vagyont, akkor nem segíthetsz.
– Gond van a Korona birtokain?
A férfi ellökte magát az asztaltól.
– Nincs. Csakhogy nagyra becsült fejedelmünknek a fülébe jutott, hogy éppen ötszáz éve alapították meg a lovagrendet, és elvárja, hogy emlékezetessé tegyük ezt az alkalmat. Én viszont nem vagyok hajlandó ilyen ostobaságokra költeni. De még ha hajlandó lennék is – folytatta ingerülten –, akkor sem férne bele a költségvetésbe.
Bármily vakon elfogadta egyébként nagymestere véleményét minden téren, Brietta most elfojtott egy sóhajt. Szívesen megmutatta volna a képességeit egy magas színvonalú lovagi tornán, ahol végre nem selyemruhában kell feszengenie a lelátón, hanem pallossal a kezében várhatja az ellenfeleket.
– Esetleg ez a Kaltria nagyságos asszony, akit említettetek, nagymester… – kezdett bele ő is, de el is hallgatott, amikor a férfi tekintete az arcára vetült. Loghor egyszerre látszott bosszúsnak és furcsán megértőnek, amivel tökéletesen összezavarta a lányt.
Aztán a nagymester az ablak felé fordult, talán kíméletből, és szárazon csak annyit mondott:
– Nem áll szándékomban ilyesmivel terhelni a feleségemet.
Brietta megtántorodott. A szavak alattomban vágták gyomron. Épp olyan hányinger töltötte el, mintha valóban megütötték volna, ráadásul abból a mozdulatlanságból, amivel Loghor a hátát mutatta neki, egyértelműen kiderült számára, hogy az érzései nem maradtak észrevétlenek.
– Kaltria gyereket vár – tette hozzá valamivel később a férfi. – A birtok igazgatása éppen elég energiáját elveszi.
– Gratulálok, nagymester – bökte ki sután a Brietta, bár jószerével azt sem tudta, mit mond. – Az… első gyermeked?
– A második. Már van egy lányom, nálad két évvel fiatalabb. – Loghor visszafordult. A harag elpárolgott az arcáról, a helyén pedig egy olyan tartózkodó kifejezés ült, amelyet Brietta korábban is látott már rajta, de az értelme csak most vált igazán világossá számára. – Keress magadnak feladatot az elkövetkező néhány hétre! Ha nem találsz, adok. Most elfoglalhatod a helyedet. És ha az apád kellemetlenkedne, küldd hozzám nyugodtan.
– Úgy lesz, nagymester. Nagyon köszönöm. – Briettát hatalmába kerítette az őrült gondolat, hogy ha most távozik, azzal tesz mindent megváltoztathatatlanná, azzal mond le Loghorról visszavonhatatlanul. A parancsnak azonban nem tudott ellentmondani, és nem jutott eszébe semmi, amivel késleltethette volna a teljesítését. Mereven meghajtotta magát derékból, aztán elhagyta a dolgozószobát.
Kint aztán a falnak vetette a hátát, és igyekezett visszapislogni a szemébe gyülekező könnyeket. Sosem fűzött hozzá komoly reményt, hogy a férfi egyszer majd észreveszi benne a nőt, és maga mellé emeli. A tudat, hogy Loghornak már akkor bekötötték a fejét, amikor ő maga talán még meg sem született, mégis jobban letaglózta, mint a korábbi vélt kilátástalanság. Igazságtalannak tűnt, hogy még esélyt sem kapott a sorstól, és ismeretlenül is Kaltria ihn Mortenor helyébe sóvárogta magát. Az, hogy a nevén kívül semmit nem tudott a nagymester feleségéről, mit sem változtatott ezen.
Jól emlékezett a másfél évvel azelőtti napra, amikor először találkozott Loghorral. A férfi viselkedése már akkor is kimért volt, előírásszerű és nem különösebben barátságos. Hosszan faggatta Briettát, miért nem harcos-papnak megy inkább, és nem rejtette véka alá, hogy nem látja szívesen. Ritkán ugyan, de előfordultak női Koronások is, most azonban éppen egy sem akadt, és a nagymester nem tartotta jó ötletnek, hogy változtasson ezen. Brietta azóta sem sejtette, mi lehetett az a kulcsmondat, amivel meggyőzte a nagymestert, hogy ne küldje el; persze azt sem lehetett kizárni, hogy Loghor már az első percekben mellette döntött, és csak azt akarta látni, mennyire sikerül megingatnia.
Öten lettek akkor a Korona lovagjaivá, a nagymester pedig közöttük foglalt helyet az esti ünnepségen. Az újoncok csak addig feszengtek, amíg néhány korsó sör el nem fogyott. Brietta is csak addig utasította vissza az italt, amíg Loghor saját kezűleg nem nyomott a kezébe egy korsót.
– Igyál, lovag! – parancsolta, a lány pedig megborzongott az érintésétől. Belekortyolt a sörbe, aztán visszatette a korsót az asztalra, és odabólintott a férfinak, csak hogy jelezze, engedelmeskedett. Loghor egy pillanatra a szemébe nézett, aztán elfordult, és mondott valamit az asztaltársaságnak, Brietta viszont attól az egy tekintetváltástól kezdve végérvényesen fogva volt.
Vonzalma lassan érett szerelemmé, és igen meglepődött, amikor kiderült számára, hogy társai is észrevették. A többség nem zaklatta miatta, de azért olykor elhangzott egy-egy kellemetlen, gonoszkodó megjegyzés. Nem törődött velük: csak az érdekelte, hogy az érzései ne jussanak a nagymester tudomására. Eleinte megugrott a gyomra, ha Loghor magához intette, mert egyfolytában attól tartott, hogy most fogja felelősségre vonni értük, a férfi azonban – bár továbbra is kimérten viselkedett vele – sosem hozta szóba a dolgot.
Nyilván azt hitte, tudok a feleségéről. Brietta mindig könnyen talált mentségeket nagymestere számára. És végül is, persze, tudhatott volna róla. Loghor sosem csinált titkot belőle, hogy évente kétszer messze utazik a családjához, egyszer pedig őt keresik fel Mordiniumban, de mivel egy ízben kikérte a lány véleményét két lóról, és hozzátette, hogy az anyja hintója elé szánta őket, a Brietta arra a következtetésre jutott, hogy csak a szüleivel látogatják egymást. Azzal tisztában volt, hogy a nagymesternek nincsenek nőügyei, de meg sem fordult a fejében, hogy ennek az oka egyszerű hitvesi hűség is lehet. Utólag persze mindez tökéletesen beleillett a szigorú és feddhetetlen Loghor ihn Mortenor-képbe, és amíg egyrészről darabokra törte Brietta szívét, a másik oldalról csak növelte tiszteletét és bámulatát a férfi iránt.
Illusztris látogató zökkentette ki keserves gondolatai közül a lovaghölgyet: a folyosó végén, két testőrrel az oldalán, személyesen Mortandis fejedelem bukkant fel. A lány térdet hajtott előtte, az ajtóból azonban nem állt el.
– Attól tartok, haladéktalanul beszélnem kell a nagymesterrel – jelentette ki a fejedelem bocsánatkérő mosollyal, kísérői pedig már nyújtották is a fegyvereiket Briettának, akinek így nem volt más választása, mint félrehúzódni. Remélte is meg nem is, hogy Loghor egy intéssel őt is beparancsolja, a nagymester tekintete azonban éppen csak átsiklott rajta.
Az uralkodó néhány perccel később, elégedett arccal távozott. Loghor mogorván nézett utána a félig nyitott ajtóból, aztán pedig az ablakából, és Brietta összerezzent, amikor meghallotta a hangját.
– Akarsz évfordulós mulatságot szervezni, san Khilmor? Ha valamikor, most nélkülözhetetlenné teheted magad. – Nem fordult hátra, de még maga elé mormolta: – Átkozott gazember…
– Mégiscsak ünneplünk, nagymester? – A lovaghölgy mintegy félálomban hallotta a saját hangját.
– Nincs sok választásunk. De a város zsebéből húzzuk ki rá a pénzt. Ha még mindig érdekel a feladat, erre az apád sem mondhat semmit.
– Érdekel, nagymester. Hogyne.
– Jó. Holnap beszélünk a részletekről. – Loghor intett, hogy becsukhatja az ajtót, Brietta pedig éledő jókedvvel engedelmeskedett.
Két napig ki is tartott a derűje. Loghor egy percig sem kímélte: feladatokat adott, elvárásokat támasztott, határidőket szabott és az utolsó fillérről is jó előre pontos elszámolást kért, a lányt azonban kárpótolta a rengeteg tennivalóért, hogy a szokásosnál jóval több időt tölthet a közelében. Harmadnap azonban ismét küldönc érkezett a fejedelemtől, azzal a határozott kéréssel, hogy lehetőleg Kaltria ihn Mortenor is tisztelje meg jelenlétével az ünnepet. Loghor éppen csak nem hajította ki az udvaroncot, és még egy órával később is azon füstölgött, hogy egy terhes nőnek semmi keresnivalója sem az úton, sem az ünneplő tömegben. Ha rajta múlt volna, semmi nem is lett volna az egészből, a fejedelem azonban számított erre, és maga küldött udvarias meghívást Kaltria nagyságos asszonynak, onnantól pedig, hogy a feleség érkezésének híre eljutott a rendházba, Briettának egy csapásra elromlott a kedve. A munkáját ugyan továbbra is lelkiismeretesen végezte, ám ahogyan Kaltria ihn Mortenor látogatásának napja közeledett, úgy lett egyre szomorúbb. A végére már csak egyetlen reménysugár tartotta benne a lelket: hogy jobban fogja érezni magát, ha a saját szemével láthatja, hogy Loghor házassága nem több kereskedelmi érdekek mozgatta, üres szerződésnél.
Nem lett volna szolgálatban az asszony érkezésekor, de – három sör és némi rábeszélés eredményeképpen – végül mégis ő állt ott páncélban a nagymester ajtajánál, és kopogtatott be a hírrel, hogy az ihn Mortenor-címerrel ékes kocsi most fordult be az utcába.
A nagymester futólag nézett végig rajta. Brietta egy pillanatig azt hitte, a férfi elzavarja, Loghor azonban intett, hogy kövesse.
– Tankeris? – kérdezte közben.
– Tartoztam neki egy szívességgel – kezdte magyarázni a lány. Azt mégsem mondhatta, hogy közelről akartam látni, hogyan fogadod a feleségedet, nagymester, de Loghor beérte ennyivel.
– Az őrségváltás két héttel ezelőtt. Tudok róla.
Brietta lopva pillantott rá, és valamelyest megnyugtatta, hogy csak a szokásos egykedvűséget látja a tekintetében. Az oldalára zárkózott, és igyekezett felkészülni az elkövetkező percekre.
Kaltria ihn Mortenor kocsija akkor állt meg a rendház kapuja előtt, amikor kiléptek az ajtón. A nagymester semmivel nem sietett jobban, mint egyébként szokott, Brietta mégis úgy érezte, szokatlanul nehéz vele tartani a lépést.
Egy perccel később Loghor már a kocsi függönyét hajtotta félre, hogy maga segítsen kiszállni várandós feleségének. A lovaghölgy egy lépéssel a háta mögött várakozott. Maga sem tudta, mire számítson, pedig sokat gyötörte magát az elmúlt két napban a kínzó kérdéssel, hogy milyen lesz vajon az a nő, akinek ő sosem lehet a vetélytársa. Valamiért biztos volt benne, hogy sötét hajú, és nyilván roppant méltóságteljes, és bár mindkét várakozása beigazolódott, ettől cseppet sem érezte jobban magát.
Az tűnt fel neki először Kaltria ihn Mortenorban, hogy negyven-egynéhány éves létére is milyen fekete a haja. Az arcán ülő nyugalom volt a második, no meg a meghittség, amivel odafordította a fejét a férjéhez. Briettának megkeseredett a szája. Hiába nem talált különösebb kivetnivalót Kaltriában – bár azt azért megjegyezte magának, hogy az orra lehetne kisebb, a kora nagyon is meglátszik a nyakán, és persze a terhesség sem tesz jót az alakjának –, mégis becsapva érezte magát. Az elegáns dáma, aki legalább tizenhat évvel idősebb volt nála, minden méltósága dacára is kevésnek tűnt ahhoz, hogy jóban-rosszban a nagymester méltó társa lehessen.
– Hölgyem. – Loghor két kezébe vette és megcsókolta a felesége kezét. A mozdulat maga hivatalosnak tűnt, Brietta azonban jól látta, hogyan néz közben az asszonyra a férfi, és érezte, hogy valami kaparászni kezdi a torkát. Ebben a tekintetben semmi szertartásosság nem volt, öröm, megkönnyebbülés és tompa bosszúság azonban annál több, Briettát pedig minden korábbinál hevesebben mardosta a féltékenység.
Kaltria ihn Mortenor megengedett magának egy apró, bocsánatkérő mosolyt. Szemlátomást maga is remekül olvasott a férje sötét szeméből.
– Ne légy dühös, Loghor. Biztonságosan és kényelmesen utaztam.
– Nyilvánvaló. – A nagymester hangsúlya elárulta, hogy korántsem tekinti lezártnak a témát, de nem áll szándékában vitába bonyolódni a lovagjai előtt. Most a felesége hasát nézte, ami a nehéz úti ruha alatt is egyértelműen domborodott, Brietta pedig nem tudta nem észrevenni, hogy még mindig nem engedték el egymás kezét. – Ha megpihentél, hazaviszlek.
– Szervezd csak az ünnepélyt, uram, a kíséretem majd…
– A kíséreted nélküled is megtalálja a házamat – szakította félbe szokott határozottságával a férfi. Halkabban tette hozzá, de Brietta így is megértette: – Ha már itt vagy, legalább ne fossz meg rögtön a társaságodtól, Kaltria.
– Igenis – hajtott fejet még mindig mosolyogva a felesége. Nem tette hozzá, de az arcára volt írva, hogy mennyire örül a viszontlátásnak.
– Kísérd el a feleségemet a szobámba, lovag! – fordult Briettához Loghor. – Az ajtaja előtt maradsz, és ha bármi kívánsága van, haladéktalanul teljesíted.
– Parancsodra, nagymester. – Kaltria jelenlétében egyszerre megalázónak tűnt kiejteni ezt a mindennapos kifejezést.
Kaltria ihn Mortenor szerencsére nem óhajtott beszédbe elegyedni vele. Várandós asszonyhoz képest meglepő iramot diktált, és csak akkor szólalt meg, amikor leült a férje ágyára, és keresetlen mozdulattal lerúgta a cipőjét.
– Köszönöm, Koronás. Ne aggódj, nem foglak a szeszélyeimmel zaklatni.
Brietta nem tudta eldönteni, együttérzést hall-e a hangjában, és ha igen, akkor vajon minek kellene betudnia azt.
– Ahogy óhajtod, nagyságos asszony – válaszolta mindenesetre.
Loghor rövidesen megérkezett. Már befelé húzta az ajtót maga után, amikor a válla fölött még hátratekintett Briettára.
– Hazaviszem Kaltriát, aztán visszajövök. Tartsd a frontot, san Khilmor!
– Meglesz, nagymester – felelte szomorúan a lány.
Loghor megtorpant.
– Feleslegesen nehezíted meg a saját dolgodat, lovag – mondta mereven. – Az apádtól meg tudlak védeni. Magadtól nem.
Nem várta meg a választ. Az ajtó koppanva zárult be mögötte, Brietta pedig leforrázva meredt maga elé. Indult volna, de meghallotta a szobából Kaltria ihn Mortenor hangját:
– Ő volt a lovaglány, igaz? Akit úgy avattál fel, mintha a fogadat húzták volna, most meg az ünnepségedet szervezi.
– A nagyságos fejedelem ünnepségét – igazította ki a férfi. – Az az arcátlan kalmár felváltva zsarolt és könyörgött, amíg be nem adtam a derekam.
– Rokonszenves.
– San Khilmor? Nincs vele semmi baj.
Brietta az ajkába harapott. Még ha félre is tette az érzéseit, akkor is úgy gondolta, az elmúlt napokban nyújtott teljesítménye többet érdemel, mint hogy nem találni benne hibát.
– Loghor, te vagy nagyon naiv vagy, vagy végtelenül lojális. – A feleség hangjában szeretet csengett, a nagymester azonban ugyanazzal az elutasítással felelt rá, amit Brietta is jól ismert tőle.
– Nem vagyok naiv, Kaltria. Csak nem tulajdonítok a dolognak a szükségesnél nagyobb jelentőséget. Brietta san Khilmor fiatal, márpedig ebben a korban a legtöbb lovagnak elmegy az esze. Majd megjön az övé is a maga idejében.
A lovaghölgy keze ökölbe szorult az ajtó túloldalán, a férfi azonban még nem fejezte be:
– Lojális vagyok. Igen. Minden egyes lovagomhoz, így tehát hozzá is. De egyetlen pillanatra se forduljon meg a fejedben, hogy akár csak rá találok nézni.
– Jobban ismerlek annál, hogy kételkedjek benned, Loghor – felelte lágyan Kaltria. – Bár anyád szerint titokban kellett volna érkeznem, mert egy férfinak csak azt szabad elhinni, amit a saját szemével lát az ember…
A válasz gyanánt felhangzó, öblös nevetés csípős könnyeket kergetett Brietta szemére. Még Loghor közönyénél is jobban fájt az együttérzés a másik nő hangjában, és a lovag hirtelen meggyűlölte Kaltriát, amiért szeretheti a nagymestert, gyereket szülhet neki, és egyáltalán, jogában áll kimondani a nevét.
Vakon indult meg előre. Nem is figyelte, merre, csak kerüljön tőlük minél távolabb. Csak akkor kapott észbe, amikor vállával az egyik társának ütközött a közös helyiség kellős közepén. Gyors bocsánatkérést mormolt, és sietett volna tovább, de a lovag elkapta a vállát.
– Nem látsz a szemedtől, san Khilmor?
– Mondtam, hogy bocsánat. – Brietta rántott egyet magán, a társa azonban nem eresztette.
– Mi van? – kérdezte kihívóan. – Ilyenkor bezzeg nem kellesz az öregnek, mi?
A lány elsápadt dühében. Máskor inkább tűrte, hogy provokálják – szerencsére nem fordult elő túl gyakran –, az utóbbi néhány nap azonban minden türelmét felemésztette, és az sem tett jót a kedélyének, hogy két másik Koronás nevetni kezdett a háta mögött.
– Hogy érted azt, hogy ilyenkor? – sziszegte.
– Ugyan már! Azt hiszed, itt mindenki vak? Az öreg igencsak alább adta a feleségéhez képest, de ha csak feleolyan készséges vagy, mint amilyen ronda…
– Azonnal vond vissza! – Brietta keze reszketett, arca olyan forrónak érződött, mintha láz emésztette volna.
– Csak ő ne vonja vissza, nem igaz? – nevetett a szemébe a másik. – Mindannyian tudjuk, hogy megy ez…
Nem tudta befejezni. A reflexei mentették meg az életét: Brietta pallosa suhogva zúgott felé, csak egy pillanaton múlt, hogy hátra tudott ugrani előle. A lány másodszor is lecsapott volna, eddigre azonban már hárman fogták le, és a fegyvert is kicsavarták a kezéből.
– Elment az eszed? – Sápadt arcok vették körbe, Brietta pedig csak akkor jött rá, hogy az imént hajszál híján megölte az egyik társát. – Hívjátok a nagymestert!
Domnaus megpróbált feltűnés nélkül kereket oldani, a mellette álló Koronás azonban megragadta a karját.
– A nagymester téged sem fog megdicsérni! – vetette oda neki.
Loghor nagy lobbal érkezett a függelemsértés hírére. Egyébként is szigorú arcát feneketlen düh sötétítette el, és Brietta akkor jött rá, hogy korábban nem is látta még igazán haragosnak. Már csak megszokásból is vigyázzba vágta magát, amikor a társai elengedték, a szemét azonban, akárcsak Domnaus, a földre sütötte. Várta a kérdéseket, a felelősségrevonást, azt, hogy a nagymester a fejükre zúdítsa minden felháborodását, Loghor azonban eldübörgött mellettük, és csak egy kézmozdulattal jelezte, hogy kövessék. Többen is megindultak, őket azonban visszazavarta, így végül csak Brietta és majdnem-áldozata tartottak vele a dolgozószobájába.
A jókora asztalon még ott hevertek a papírok, amelyen az ünnepséget tervezgették. Loghor a földre söpörte őket, ahogy nekitámaszkodott a bútordarabnak.
– Ki óhajtja kezdeni? – kérdezte fenyegetően.
Mindkét lovag a saját lábát bámulta. Loghor hosszasan várt, mielőtt ismét megtörte volna a csendet.
– Úgy is jó. San Khilmor?
Brietta felemelte a tekintetét. Megértést keresett a férfi szemében, csak egy apró szikrányit, de nem látott benne mást, mint végtelen haragot.
– Megsértettek, nagymester – mondta.
Arra számított, hogy Loghor tombolni kezd, a nagymester azonban a másik lovaghoz fordult.
– Akarsz nekem mondani valamit, Domnaus?
A férfi arcán veríték csordogált.
– Tréfálkoztunk, nagymester. Senki nem akart semmi rosszat.
– Azt kérdeztem – Loghor elengedte a mentegetőzést a füle mellett –, akarsz-e mondani valamit nekem.
Mindent tud. Brietta azt hitte, elsüllyed a szégyentől, mégis megkönnyebbült a tudattól, hogy talán mégsem kell részletes beszámolót tartania.
Domnaus hallgatott.
– A bocsánatodért esedezem, nagymester – mondta végül.
Loghor odasétált hozzá, és közelről meredt rá egy darabig. Aztán meglendült az ökle. Brietta jól látta a mozdulatot, ahogyan azt is, hogy Domnaus ezúttal meg sem próbált kitérni. Az ütés állon találta és a falnak sodorta, a nagymester kezét pedig vér szennyezte be.
– Kifelé!
Loghor megvárta, hogy becsukódjon az ajtó a lovag mögött. Akkor egyenesen szembenézett Briettával, a lány pedig, bármennyire szerette volna is, nem volt képes lesütni a tekintetét. Felszegte az állát – bár nem dacosan és nem is büszkén –, és remélte, hogy nem utoljára látja a haragos barna szempárt.
– Kértem tőled valamit, amikor beleegyeztem, hogy az embereim közé lépj – kezdte vészjósló nyugalommal a nagymester.
Szándékolatlan telitalálat volt ez a megfogalmazás. Hiába érkezett másfél évvel azelőtt Brietta azzal a nyilvánvaló vággyal, hogy a rend helyett a lovagság soraiba lépjen, valójában az ünnepély estéjétől fogva szívvel-lélekkel Loghor embere volt, és csak másodsorban Koronás.
– Emlékszem, nagymester – felelte most kifejezéstelen, majdhogynem érzelemmentes hangon. Nem vádolt, nem védekezett, nem tagadott, és ez egyszer nem akart mást, mint mielőbb eltűnni a férfi szeme elől.
Loghor megtörölte a kezét. Arca egy pillanatra sem enyhült meg.
– Mi a fenéért kellett fegyvert rántanod, san Khilmor? Mióta ez a módja nálunk a viták elintézésének?
– Sajnálom, nagymester.
– Lefogadom, hogy sajnálod!
– Nem teszem többé.
– Nem is ajánlom!
Loghor minden elhangzó szóval hangosabban beszélt, bár a teljes dühét még mindig nem engedte szabadjára. Mélységes csalódás ült a tekintetében, ezt pedig – a haragjával ellentétben – Brietta képtelen volt elviselni.
– Elmehetek, nagymester? – kérdezte halkan.
A férfi rámeredt.
– Nem, lovag, nem mehetsz el! Addig nem, amíg világosan meg nem értjük egymást.
Brietta nyelt egyet.
– Bocsáss meg, nagymester, de azt hiszem, már így is jobban értjük egymást a kelleténél…
Loghor éppen a következő mondatához vett levegőt, de ennek hallatán egy pillanatra meghőkölt. Arca ismét felöltötte azt a zárkózott kifejezést, amit a lány már annyiszor láthatott rajta, kivált az utóbbi időben.
– A bajtársak mindig is heccelték egymást – mondta végül. – Nincs azzal baj, ha ez időről időre elfajul. Senki nem mondta, hogy tűrnöd kell. Védd meg magad! Engem nem érdekel, kiütöd vagy csak kisasszonyosan felpofozod azt, aki megsért. De ha még egyszer megpróbálod ledöfni valamelyik lovagtársadat, hazazavarlak az apádhoz. Értetted?
– Értettem, nagymester.
– Itt senkit nem érdekel, hogy nő vagy – folytatta Loghor. – Figyelmeztettelek erre, amikor lovaggá ütöttelek. Ha úgy érzed, másképp bánnak veled, kiközösítenek vagy megaláznak, akkor elvárom, hogy megpróbáld megoldani, és ha nem megy, akkor nekem szólj először.
Végre leült. Indulatosnak sem látszott már, a szavai mégis fájdalmat okoztak. Brietta bólintott válasz gyanánt, és igyekezett olyan közömbösen nézni maga elé, amennyire csak tudott.
– Mondanám, hogy én nem az apád vagyok, ha nem lenne olyan átkozottul nyilvánvaló, hogy tisztában vagy vele. Rám számíthatsz. Mindannyian számíthattok rám.
A lány tudta, hogy hálásnak kellene lennie ezért az utolsó két mondatért. Valójában az is volt. De a torkára forrasztotta a választ az a hangsúly, amellyel a férfi az átkozottul nyilvánvaló szavakat kiejtette. Csak a legostobábbak nem érezték volna ki belőle a tökéletes, merev elzárkózást, márpedig Briettától távol állt az ostobaság.
– Nem akartam szégyent hozni a nevedre, nagymester – préselte ki, amikor végre sikerült megszólalnia. – Ahogyan a sajátomra sem. Ha kívánod, én… – Elhallgatott. Nem bírta kimondani, hogy mindent felad, és inkább belép a rendbe, ahogyan azt eredetileg kívánták tőle.
Loghor sokáig nézett rá szigorúan, szótlanul.
– Ha valamikor szégyent hoztál rá, bármelyikre is, azt akkor tetted, amikor fegyverrel rontottál a társadra.
– Ki kellett volna ütnöm. – Brietta felsóhajtott. – Az én hibám, nagymester. Nem bírtam elviselni, hogy bárki is azt gondolja…
– Senki sem gondolja azt. Csak kakaskodnak – legyintett Loghor. – Én se voltam különb az ő korukban.
A lány fejet hajtott.
– Bölcs vagy, nagymester.
A férfi ajka rosszkedvű mosolyra görbült.
– Ha az lennék, el tudnám dönteni, mit kezdjek veled.
Brietta széttárta a karját, mintha azt mondaná: tégy belátásod szerint. Egy darabig hallgattak utána; Loghor a lányt nézte, az pedig igyekezett állni a tekintetét. Végül aztán a nagymester egymásba fűzte az ujjait, rájuk támasztotta az állát, és elgondolkodva beszívta az alsó ajkát, a lovaghölgy pedig mélységesen elszégyellte magát, mert most sem tudott másra gondolni, mint hogy soha nem lesz módja megcsókolni.
– A szavadat akarom, méghozzá a nemesi becsületszavadat, hogy többé nem fordul elő ilyesmi – szólalt meg végül a férfi.
– Erre megesküszöm.
Loghor odament az ajtóhoz, és kinyitotta.
– Akkor végeztünk, lovag.
Brietta elindult kifelé. Amikor aztán a férfi mellé érkezett, megtorpant, és – saját merészségétől megrettenve – egészen közelről nézett fel az arcába. Loghor haja egy pillanatra a bőréhez ért, a férfi illata pedig – a megdolgoztatott izmok, a mértékkel fogyasztott nemes bor és a gondosan karbantartott vértezet szagának ismerős elegye – megcsapta az orrát.
– Köszönöm a megértésedet, nagymester – mondta halkan.
Loghor a vállára tette a kezét. Nem érintett mást, csak a páncél hideg fémjét, a lány mégis lesütötte a szemét. Így közelről észrevett egy ősz szálat a férfi hajában, és hirtelen vágyat érzett, hogy végigsimítson rajta, a nagymester azonban, ha látta is rajta, ezúttal nem adta a tudtára.
– Többé ne okozz nekem csalódást, Brietta!
Soha nem szólította még a keresztnevén, ahogyan egyik lovagját sem, ráadásul most az egyszer nem is parancsot adott, hanem kért. Brietta fülig vörösödött a zavartól.
– Nem fogok, nagymester. Nemesi szavamra fogadtam.
– Jó. Most pedig indulás!
Loghor tekintete végigkísérte a távozót. Megint kőmerev lett az arca, amikor a lány befordult a sarkon. Megvárta, hogy elhaljanak a léptei, aztán maga is elindult, nem vissza a feleségéhez, hanem mindenekelőtt az étkezőbe.
Briettának a vacsora volt az utolsó gondolata, és arra sem érzett különösebb vágyat, hogy csatlakozzon a többiekhez. Számot akart vetni az életével, az érzéseivel, végső nyughelyükre temetni az ostoba reményeket, és felkészülni rá, hogy másnap, meg aztán remélhetőleg élete minden napján ismét szembe kell néznie a férfival, akit szeret, méghozzá anélkül, hogy a szíve ott ragyogna a tekintetében.
Végül az udvarra ment. Elhaladt az oszlopsor mellett, letépett egy borostyánlevelet, és amikor már nem akarta továbbvinni a lába, leült a fal tövébe az étkező mellett. Hallotta bentről társai tréfálkozását. Sem a saját neve nem hangzott el, sem Loghoré, és ettől – aznap első ízben – valamivel jobban érezte magát.
– Kis figyelmet! – hallotta meg hirtelen a nagymester hangját, és megdermedt tőle, mint a hallgatózáson kapott gyerek. Pedig Loghor nyilván nem is sejtette, hogy ott ül falnak vetett háttal a nyitott ablak alatt. Szava mindenesetre elérte a megszokott hatást, és az étkező néma csendbe borult. – Brietta san Khilmorról akarok beszélni.
Brietta lehunyta a szemét. Remegett a gyomra. Hűvös szél simított végig az arcán, aztán megszűnt körülötte a világ, és nem maradt belőle más, csak a férfi szavai, akit mindennél jobban szeretett.
– Brietta remek lovag – folytatta odabent Loghor. – Erős, állhatatos és rendíthetetlenül becsületes. Történetesen nő is. Ha másért nem is, már csak ezért sem fogja magát soha teljesen közületek valónak érezni.
Morgás támadt, de a nagymester valószínűleg intett, mert el is halt nyomban.
– Másfél évvel ezelőtt arra kértelek benneteket, fogadjátok úgy, mintha semmiben nem különbözne tőletek. Ez hiba volt, és magatok is láttátok, hová vezetett. Brietta súlyos függelemsértést követett el. A következményeket tisztáztuk.
Bizonyára nagyon jól el tudják képzelni, hogyan tisztáztuk őket – gondolta keserűen a lány, aztán megrázta a fejét.
– Csak kakaskodnak – suttogta maga elé, és szerette volna hinni, hogy így is van.
– Most azt kérem, ne feledkezzetek meg arról, hogy nő. Mindnyájatoknak van anyja, húga vagy épp felesége. Bánjatok vele úgy, ahogyan velük tennétek!
A hála könnyei égették Brietta szemét. Bele kellett harapnia a kézfejébe, hogy elfojtsa a feltörni készülő sírást. Nehéz életének huszonöt éve során egyetlenegyszer sem érezte magát ilyen végtelenül sebezhetőnek.
– Ami engem illet: A jövőben egyetlen olyan tréfát sem tűrök el, ami a feleségemet sérti – fejezte be keményen a nagymester. – Aki úgy érzi, túl nagy a szája, szóljon, és segítek kisebbre szabni! Nem tűrök meg olyan lovagot a rendházamban, aki Kaltrián köszörüli a nyelvét. Aki a következő megjegyzést teszi, már mehet is csomagolni.
Brietta a könnyein át is felcsuklott a nevetéstől. Ismét látta maga előtt, hogyan vágta állon Loghor azt, aki a becsületébe mert gázolni. Bár azt az ütést nem őérte osztotta ki, hanem épp ellenkezőleg, szeretett Kaltriája védelmében, a lány úgy vélte, egy szava se lehet. A férfi kiállt érte, mindennek dacára és ellenére, ez pedig több volt, mint amit remélni mert tőle.
– Mindig szeretni foglak, nagymester – lehelte alig hallhatóan, és visszaidézte, mit érzett, amikor Loghor keze a vállára nehezedett. – És soha többé nem okozok neked csalódást.
Írta: Kae Westa
