Imádom a spanyol ajkú kultúrát, és különösen élvezem azt, ha bevándorlók és a gyerekeik életéről olvashatok, mert nagyon érdekesnek érzem azt, ahogy egy „idegen” földön otthont teremtenek, beolvadnak a helyi közösségbe, felveszik a helyi szokásokat, de megőrzik azt, akik és azt, ahonnan jöttek. Szerintem ez gyönyörű!

A regény pedig ebből a szempontból különösen erős volt. Hiába vagyunk Amerikában, a kisváros, ami a helyszínt adta olyan volt, mint egy kubai falu, mindenki ismert mindenkit, spanyol szó szállt a levegőben, latin ételeket ettek és szépen megmutatták azt, milyen különleges tud lenni a kultúrák keveredése. A kisvárost amúgy imádtam, a hangulatát is, és különösen a mentsük meg a helyet projekt tetszett. Persze néhol belegondoltam, hogy én aztán nem tudnék itt élni, de ettől még kifejezetten kellemes volt olvasni róla.

A történet hősnője Rosa, aki azt hiszi átok ül rajta, ugyanis az apja és a nagypapája is a tengerben halt meg, így mindig arra nevelték Rosát, hogy ne menjen a tenger közelébe, és még véletlenül se szeressen bele egy tengerészbe, miközben amúgy a tengerparton élnek. És ekkor jön a kisvárosba a lehetetlenül jóképű matróz, Alex, aki azonnal felkelti Rosa figyelmét.

Több fő téma körül mozgott a regény. Egyrészt ugye kvázi családregényként is funkcionált, mert bár Rosa volt a nézőpontkarakter, de az anyukája Liliana, és a nagymamája, Mimi sorsa is kirajzolódott előttünk. Érdekes volt együtt ez a három nő, és erősen megmutatta milyen szörnyű károkat okoz, ha nincs meg a kellő kommunikáció a családtagok között, és mindenki egyedül próbál megbírkózni a fájdalmával. Liliana és Mimi karaktere is nagyon érdekes és eredeti lett, de nem tagadom, a nagyit zártam leginkább a szívembe.

Fontos téma volt Rosa és a továbbtanulása, illetve a gyökereinek a kérdése is. Rosa ugyanis Kubába szeretett volna tanulni, ahonnan a nagymamája elmenekült annak idején. Meg akarta ismerni a gyökereit, Kubát, esetleg az ottani rokonait. Szívszorító volt, hogy bár a kisváros tényleg olyan, mint egy „mini-Kuba”, mennyire hiányzott Rosának az, hogy minél többet tudjon a múltjáról, a rokonairól. Mert hogyan is alakíthatná boldogan az életét, ha annyi minden nem világos előtte a származásáról. Ezt a szálat is szépen kifejtették.

És persze megkaptuk a szerelmet is, a romantikus rész kifejezetten cuki lett, sok-sok mosolygós pillanattal. Alex egy tipikus könyves álompasi a nagyon szerethető fajtából, teljesen érthető volt, hogy Rosa mit csípett rajta. És azért tegyük hozzá, Rosa is egy végtelenül szerethető karakter, akinek az ember csak drukkolni tud, hogy mielőbb teljesüljenek az álmai.

A Ne randizz Rosa Szantosszal! alapjáraton egy olyan könyv lehetett volna, amit imádok, hiszen csupa olyan témával foglalkozik, amiről szeretek olvasni. De… valahogy nem kötött le annyira a történet. Nem volt sodró lendülettel megírva, nem vitt annyira előre a történet, nem tett olyan hű, de kíváncsivá. Egyszerűen csak elvoltam vele.

Ugyanúgy éreztem magam, mint pár éve Az útvesztő olvasása közben: az író tud írni, tudja mikor és hogyan adagolja az érzelmeket, hová mi kerüljön és milyen témát fejtsen ki, de valahogy nem volt lelke a könyvnek, nem éreztem, hogy sugározna a szavak mögül az író szeretete a története és a karaktere iránt. Tudom, ez most ilyen elvont dumának tűnhet, mindenesetre én így éreztem magam olvasás közben. Nem szólított meg a dolog… Ha ez a könyv egy dögös pasi lenne, azt mondanám nem volt kisugárzása, ezért nem néztem rá „úgy” – talán így érthetőbb a példa.

Értékelés: 7/10

Mindent összevetve ez egy profin összerakott könyv, érdekes szereplőkkel, jól megválasztott helyszínnel, jó fordulatokkal, cuki szerelmespárral és fontos témaválasztással, csak valahogy nem volt lelke a történetnek, nem sodort magával olvasás közben. Emiatt nem is tudtam úgy szeretni.

Hogy tetszik a borító? Nem mondnám rossznak, kétségkívül megvan a maga hangulata. Az eredeti viszont kicsit jobban bejön.

Kinek ajánlom elolvasásra? Olvass bele a kiadó oldalán a könyvbe, ha magával ragadtak a sorok, ne habozz, szerezd be a teljes regényt!