Maja Lunde előző regényét, A méhek történetét nem olvastam, de a Kékség olyannyira tetszett, hogy szerintem idővel annak is esélyt fogok adni. Még akkor is, ha a Kékség egy olyan könyv volt, amitől összeszorult a torkom, hiszen egy olyan jövőképet mutatott meg, ami brutálisan reális. Ami megtörténhet – és ami borzasztó lesz…

A regény két idősíkon játszódik, a két történetszálat a végén köti össze a szerző, de igazából egy „mondanivalón” túl nagyobb jelentősége nem volt. 2017-ben nyitunk, Signe egy környezetvédelmi aktivista, aki a hetvenhez közeledve tér vissza Norvégiába, hogy betegyen régi szerelmének, Magnusnak és igenis megmutassa, hogy mennyire káros dolog megcsonkítani a norvég gleccsereket csak azért, hogy a jeget elszállítsák onnan.

Signe történetszálában az érdekesség még az volt, hogy nem csak 2017-ben játszódott, hanem visszaemlékezések során megismerhettük az életét, és azt a kettősséget, amit a felnövése során megtapasztalt. Az anyja materialista felfogását és az apja környezetvédelm iránti szeretetét. Érdekes volt látni, ahogy a két eltérő oldal alakítja, irányítja a sorsát, és ahogy a szülei torz képe visszaköszön a saját kusza szerelmi életében is.

Lunde sok mindent mesélt Signe szálán keresztül, és velős, fontos üzenetet adott át. Megmutatta hol és miben rontja el az emberiség, hogy egyes tetteink, amiket az időszakos „most meggazdagszik a falu” szálak mivé vezetnek majd a jövőben. Sok fontos dolgot kaptunk Signe szálán át, de gyerekek, én a legtöbb részét untam. Igen, unalmas volt a stílus, unalmasak voltak a történések, és amikor arról szólt egy rakat oldal, hogy szerencsétlenkedik a viharban a hajón, alig vártam, hogy végre David fejezeteire lapozhassak, mert azok az első perctől az utolsóig lekötöttetk. Signe részei viszont inkább csak érdekességként és morális útmutatóként szolgáltak, amiért nagy kár.

A regény másik főhőse David volt, és általa már 2041-ben járunk. A globális felmelegedést már szó szerint kell érteni, tombolnak a hőhullámok, Európa déli részéről a menekültek észak felé mennek. A francia riviéráról David és a kislánya, Lou is menekül, a sztori javarésze pedig egy menekülttáborban játszódik, ahol nagyon jól megmutatja a szerző azt, miként tud elfajulni a menekült probléma, milyen komoly nehézségek vannak már akkor a világban, és mekkora kincs az, amit mi most természetesnek veszünk. Igen, a vízre gondolok.

A Szárazság c. regény után itt is mellbevágó volt látni, hogy milyen jövő vár ránk. És ez nem a távoli jövő, tíz-húsz év múlva már érezhető jelei lesznek annak, hogy baj van. És borzalmas, hogy sokan ma sem teszünk eleget azért, hogy ezt elkerüljük. Márpedig David és a kislánya története egy remek példa arra, hogy mennyire nagyon megszívja az emberiség, amikor eljutunk arra a pontra…

A könyvben pedig naná, hogy David története nyűgözött le a legjobban. Faltam az ő fejezeteit, pedig önmagában ezek sem szóltak nagy dolgokról, inkább a menekülttáborban lévő életet festette le, és azt, hogy mit jelent egyedülálló apának lenni egy ilyen élethelyzetben. De ezt a két témát olyan jól taglalta, hogy csak emelni tudom a kalapomat. Persze, sokat hozzátett a disztópikus helyzet a forrósággal és a víz/élelemhiánnyal, de emberi oldalról is szerettem az őszinte reakciókat.

Olyan jó leírásokat használt a szerző, a szülőség kérdésre, mint amikor David azon gondolkodott, hogy mennyire szereti a kislányát, de néha mekkora tehernek érzi a lányát, és mennyire fél a jövőtől, és hogy síratja a múltat, amikor még mindig normálisabb volt. Gyászfeldolgozást is mutatott a regény, és ez a gyász az életen túl az elvesztett szerettekre is kiterjedt. Egyetlen apróbb gondom volt David szálával, az pedig a lezárás, ennél kicsit többet vártam volna, de összességében így is sokat adott.

Értékelés: 7/10

A Kékség egy nagyon fontos regény, amiben baromi erős a mondanivaló és az üzenet. A globális felmelegés nem egy liberális maszlag, hanem létező dolog, és most kell tenni ellene, amíg lehet. Én bízom benne, hogy Signe és David története még több embernek felnyitja a szemét. Nekem segített, most már én is környezettudatosabb vagyok.

És miért nem adtam maximális értékelést? Mert az üzenete dacára Signe része kissé vontatott és unalmas lett, alig vártam már, hogy Davidre lapozhassak, mert az nagyon lekötött, és imádtam. Ezzel együtt is azt mondom, örülök, hogy elolvastam a könyvet.

Hogy tetszik a borító? Hát, nem tudom. A posztban lévő külföldi borítók jobban bejönnek, a magyar olyan semmilyen számomra. Nem ronda, nem szép, egyszerűen elmegy.

Kinek ajánlom elolvasásra? Mindenkinek! Ez egy olyan történet, amit nem érdemes kihagyni!

Kékség – Blogturné

Könyvkritika: Rojik Tamás – Szárazság