A Vörös királynő első része azon könyvek közé tartozott, amikbe pár sor után rögtön beleszerettem, mert annyira erős Mare hangja, és annyira ütős a kitalált világ. A sorozat most lezárult, az utolsó részéhez érkezett. Még mindig látom azt, miért szerettem bele anno. A világ még mindig jó, Mare is baromi erős. Csak már van két újabb nézőpont, és mintha az írónő nem tudná úgy kézben tartani a világ felforgatását, mint anno a forradalom kezdetét a sorozat első részében…
A negyedik kötetre már tényleg minden felfordult: Maven a Tóvidékien van, és vissza akarja szerezni a trónját, eközben Cal meg akarja tartani a sajátját, ráadásul lassan rájönnek, hogy Norta minden szomszédos országa arra vár, mikor téphetik szét a birodalmat. Mare és a Skarlát gárda pedig szeretné elérni, hogy itt is köztársaság legyen, mint Monfortban, és a vörösök és az ezüstök legyenek egyenlők. Plusz persze a romantikus rész is adott volt, mert minden karakter a boldogságról álmodozik.
Olvasás közben kicsit azt éreztem, sok ide ez a 600 oldal. Lassan haladtam, sok ponton éreztem azt, nem haladunk semerre, és csak a karakterek beszélnek nekünk kifelé, hogy ezt és ezt érzik, és teszik majd, de igazából releváns dolgok sokáig nem történtek. Ráadásul sokszor éreztem azt, hogy nincs jó helyen a nézőpont. Például Cal és Iris csatáját nem láttuk, pedig baromi érdekes lehetett volna, és nem egy történetszálnál éreztem ezt, hogy nem a jó nézőpontból mutatja meg az írónő.
Sokat agyaltam a könyvön, és rá kellett jönnöm mi a fő bajom. Egyszerűen a három nézőpontból csak Mare érdekelt igazán. Persze, Iris is jó és baromi erős karakter, érdekes volt néha rálátni a Tóvidékre, megismerni az ottani életet, a családi helyzetét, és persze így Maven is több jelenetet kaphatott, a srác pedig még mindig zseniális. De Irishez nem tudtam közel kerülni, inkább csak egy eszköznek éreztem, hogy megmutassák nekünk mi van odaát, mintsem egy ténylegesen szerethető karaktert. Bár oké, a Vörös-ellenes hozzáállása kétségkívül nem segített.
Evangeline olykor szórakoztató volt, a családi dilemmáit is érdekesek, különösen az a különös dinamika az apja és közte. Szépen megmutatta a karakterrel az írónő, hogy egy nemes születésű ezüsttől sincs mit irigyelni, és mennyire kemény sorsa lehet valakinek a csillogás mögött. Az esetek többségében viszont Evangeline ismételte magát, a karakterfejlődése kissé hirtelen jött, és valahogy érdekesebb volt őt ebben a részben kívülről látni, mint megismerni a gondolatait. Azért jó pár fejezetét szerettem, tényleg.
Két meglepetés nézőpont is jött a rész során, ugyanis Cal kapott kettő, Maven pedig egy fejezetet. Róluk olvastam volna akár többet is, mert érdekes volt belelátni a fejükbe, jó volt bővebben, jobban megismerni őket, azt, ahogyan a világot és az adott helyzetet látják. Mavennél aztán pláne izgi volt az egész, hiszen itt előjött az, hogy mit is tett vele Elara, és ez mennyire jelen van még mindig. (Ahogy az is, hogy Elarát mennyire kár volt megölni a második részben). Calnál külön nevettem a Nanabeles részeken, mert szerettem, hogy átlát a nagyin, azt pedig pláne, hogy ez kívülről nem jött át. Okosabb ez a srác, mint amilyennek tűnik, és ez jó. Nagyon jó.
A kedvenc nézőpontom természetesen Mare maradt. Az ő fejezeteit végig szerettem, mert nála valahogy olyan kereknek éreztem mindent. A romantikus aggodalmait Cal kapcsán, a fájdalmát, a félelmeit, egyszerűen minden jól átjött. Iszonyú nehéz terhet cipelt végig ez a lány, hiszen ő a villámlány, a forradalom kvázi poszterarca, aki nem akar mást, csak békében élni a fiúval, akit szeret. A Mare – Maven jelenetek külön ütöttek, a beszélgetéseik zseniálisak, és külön jó volt átélni azt, hogyan engedi el szépen lassan a fiút, akit valaha szeretett, de sosem létezett igazán. És persze a Cal-dilemma, az összejöhetnek-e kérdést is szépen végigvitte Aveyard a kötet során.
Ebben a részben az írónő arra vállalkozott, hogy megmutassa milyen bonyolult tud lenni egy háború, milyen érdekek lapulhatnak a háttérben, ki és hogy akar hasznot húzni a másik gyengeségéből, és milyen látványosan brutálisan lehet egy ezüst csata. Ezeket azért úgy-ahogy jól megoldotta az írónő, sok rész lett élvezetes, okozott nagyon klassz megoldásokat, és kaptunk egy csomó elgondolkodtató dolgot, a WTF pillanatokról nem is beszélve. Külön tetszett, ahogy mindezekbe belevitte az érzelmi és emberi részt Aveyard, mert abban mindig is erős volt.
A legnagyobb fájdalmam a lezárás hiánya. Nem az érzelmire gondolok, mert a fülbevalós jelenet eléggé egyértelművé tette ezt a részt. Nekem az fájt, hogy látszólag véget ért a háború, született egy döntés, de még egy epilógus sem mutatott rá, hogy mi lett mindezeknek a hatása. Ráadásul az egyik főszereplőről azt se tudni él-e, mert annyira kétértelműen hagytuk ott az utolsó nézőpontos jelenetében. Nekem úgy tűnik, az írónő egyszerűen nem tudta lezárni a történetet, mert egy ponton túlnőtt rajta a történet. Kár érte.
Értékelés: 7/10
Sajnos A háború vihara nem lett akkora kedvenc, mint az előző részek. Persze, akadtak nagyon jó pillanatai, jó pár WTF faktor – a legtöbb Mavenhez köthető. A karaktereit, a bedobott morális dilemmáit is szerettek, de sajnos akadtak gondjaim, a legnagyobb pedig az, hogy mintha Aveyard képességein túlnőtt volna a történet. Ezzel együtt örülök, hogy elolvashattam.
Hogy tetszik a borító? Szokás szerint vérprofi.
Kinek ajánlom elolvasásra? Ha eljutottál a harmadik részig, ne hagyd ki a negyediket sem, mert akadnak azért nagyon erős pillanatai is.
