A Semmi súlya az a Vörös Pöttyös könyv, ami egy kicsit összetöri az ember szívét, elgondolkodtatja, megbűvöli, és aztán össze is ragasztja a kötet végére. Igen, nagyon szerettem a regényt, a véleményem vasárnap olvashatjátok is róla. Addig is, íme 10 szívszorítóan fájdalmas idézet a regényből.

#1

„Tavaly, amikor Semmi hosszú időre rám telepedett és rendesen munkához látott, Anyu állandóan azt kérdezgette, hogy érzem magam. Mit érzek. De nem voltak és azóta sincsenek szavaim erre a különösen pokoli állapotra. Nem tudtam elmondani neki, hogy elsüllyedtem. Megdermedtem. Képtelen vagyok bármit is érezni. Az érzelmi spektrumomnak nyoma veszett. Az összes érzésem, a jók és a rosszak egyaránt szabadságra mentek. És aki még soha nem érezte így magát, az nem tudja megérteni, milyen az érzelmek hiánya. Az érthetetlen, kimondhatatlan súlyú reménytelenség.
És mégis csak menjek előre vakon? Tudva, hogy egy újabb őrült ötlet észszerűnek álcázva csak arra vár, hogy átvegye az irányítást az elmém felett? Hogy aztán Semmi fekete tundrája legyen a magánzárkám? Aztán ugyanezt elölről, elcseszett körforgásként? Az életem végéig? Ez nem élet.”

#2

„Nincsenek már igazi barátaim, se lányok, se fiúk. A depressziónak, az öngyilkossági kísérletnek és a bipoláris zavarnak nagyjából ugyanolyan a megítélése, mint a leprának, az AIDS-nek és a húsevő baktériumoknak. De megértem. Nem vagyok hülye, és nem is áltatom magam. Mondjuk, attól még rohadtul nem fáj kevésbé, amikor a legjobb barátaid elhagyják a süllyedő hajót.”

#3

„– Nem hiszem, hogy Cath megőrülne a furgonos megoldásért – szól Anyu, és le sem esik neki a saját, véletlen szóvicce.
– Ta-dam! – szólok közbe, de egyikük sem érti a poént. Úgyhogy hozzáteszem:
– Tényleg nem őrülök meg az ötletért.
Vanessa elmosolyodik, de Anyu szinte láthatóan rosszul érzi magát, amiért véletlenül utalást tett a mentális állapotomra.”

#4

„Tényleg nem érdekel, mit posztol a Cranbury High közössége a FB-on, a rohadt sok szelfivel meg béna kapcsolati státusszal. Az iskola-előkészítőben kellett csinálnunk egy „Mindent rólam” könyvecskét. Anyu segített kis bekezdéseket fogalmazni a kedvenc színemről, hobbimról, állatomról, ételemről, könyvemről és ünnepemről. Képeket is ragasztottunk a színes kartonlapokra a családomról – Anyuról, Nagyiról és rólam. A fehér kötéses „Mindent rólam” még mindig a hálószobai könyvespolcomon csücsül porfogónak. A FB nem más, mint ennek a narcisztikus előkészítős projektnek az online verziója. Nézz ide! Hát nem elképesztően menő az életem? Számold meg a barátaimat! Számold csak meg őket! Több van, mint neked. Éppen ezt csinálom ebben a rohadt másodpercben. Sokkal királyabb a photoshoppolt virtuális életem, mint a tiéd! LOL!”

#5

„Most értettem meg Michaelt. Megmentő típus – az a fajta ember, aki szereti maga köré gyűjteni a sérülteket, és meggyógyítani őket. Érzem, hogy még inkább felengedek. Úgy tűnik Michael biztonságos, és nem akar nyilvánosan megszégyeníteni. Ezen a ponton már inkább vagyok valaki projektje, ha így megúszom, hogy a célpontja legyek. Valami megkönnyebbülésféle áraszt el.”

#6

„Hirtelen minden kétségem szertefoszlik. Michael lesz az első és utolsó kapcsolódásom. Kedves és gyengéd. Biztonságos. Annyira hálás vagyok, hogy mint valami búcsúajándék betoppant az életembe. A legutolsó pillanatban. Ketyeg az órám, és fogalmam sincs, mikor fog megszólalni az ébresztő, de tudom, hogy meg kell tennem. Meg kell lennie az első és utolsó kapcsolódásomnak, mielőtt Semmi kiüldöz ebből a világból. És már nem kell jelöltet keresnem az SZ.E.-re. Megtaláltam. Itt ül tőlem fél méterre, és úgy mosolyog rám, mintha egészséges lennék. Érzem, hogy felfelé görbül a szám, és visszamosolygok rá. Vajon milyen érzés lehet, ha a karjába zár, és közelebb húz magához?
Váratlanul eláraszt a veszteség érzése, ami elrontja a pillanat varázsát. Vajon mi lehetne ebből a kapcsolatból, ha normális lennék?”

#7

„Lorraine rám mosolyog, aztán megrázza a fejét.
– Bocsánat Nonni miatt. Szeretem az anyósomat, de biztos, hogy kötöznivaló bolond.
Kötöznivaló bolond. Bár nem komolyan mondta, szavai hirtelen belém fúródnak, keményen és mélyen.
És Semmi abban a szempillantásban beszivárog a Pitoscia konyhába, körém tekeredik, lehúz, és kiszívja az életből a színeket, így minden elszürkül. Teljesen mindegy, hol vagyok, kivel vagyok, mit csinálok. Nincs menekvés; sosem feledkezhetek meg róla, hogy beteg vagyok. Hogy a betegségem mindig is vicc tárgya lesz a normális emberek számára. Vagy egy jól megírt sor egy popszámban. (Riley régebben mindig elénekelt egy sort egy régi számból, a Hot N Coldból, amikor csak elmentem mellette: Ez egy bipoláris szerelem).
Kedvem lenne azt mondani: Nem, Lorraine. Én vagyok a bolond.
Hirtelen kimerültnek érzem magam. Be akarok bújni jó mélyen a puha, fehér paplanom alá, és elaludni.
És nem ébredni fel soha többé.”

#8

„A szívem majd kiugrik a mellkasomból, ahogy egymásra nézünk. Az alagsori homályban nagyobbak a pupillái, ajka pedig halvány mosolyra húzódik. Az arca kipirult, és valahogy idősebbnek tűnik. Megváltozik az arckifejezése, kinyílik, és már tudom, hogy tényleg kedvel, akar engem. Talán, hogy meggyógyítson vagy segítsen rajtam. De nem baj. Mert nekem is szükségem van rá. Ez a fiú lesz az első és utolsó kapcsolódásom. Mielőtt Semmi visszajön értem.
Előrehajolok, kezem a vállára teszem. Mintha minden lassított felvételben történne. Szeme kitágul, ahogy elfordítom a fejem, és a szám az övére tapasztom. Az ajka sokkal puhább, mint képzeltem, és meleg. A nyakán pihentetem a kezem, és érzem, hogy a bőre sistereg az ujjaim alatt. A szívem még erősebben kezd verni, amikor az enyémhez préseli az ajkát, és egyre közelebb kerülünk egymáshoz.
Csodálatos. Ez a kapcsolódás. Furcsa és pezsdítő és finom.”

#9

„Íme, kedves gyülekezet, itt vannak az Áldott Pásztorunk mintakeresztényei, akik úgy sem ismernék fel a kegyelmet, ha az arcon találná őket.
Hányok ettől a képmutatástól. A Riley Swensonok, akik enni adnak a hajléktalanoknak, de csak, ha közben kesztyű van a kezükön. Azok, akik vasárnap az evangéliumot olvassák, hétfőn pedig undok üzeneteket küldözgetnek. És Jézussal ellentétben ők azok, akik kerülik a Cranbury High leprásait. Például engem.”

#10

„Drága Mama!
Nem tudom, mennyit bírok még elviselni. Rosszul állnak a dolgok. Ferdén néznek rám, és undokságokat mondanak, ha elmegyek mellettük. Nagyon fáj. Mindegy, mit teszek. Milyen keményen próbálkozom. Sosem leszek elég jó. És semmit se tehetek. Nem tudok változtatni azon, hogy ilyennek születtem.”