Könyvkritika: Trish Cook – Éjjeli ​napfény

Az elsők között írtam annak idején itthon a történetről, igaz, a film kapcsán. Már azóta is nagyon vártam, hogy elolvashassam a regényt. Lehet, hogy éppen a nagy várakozás miatt, de kicsit csalódtam a könyvben. Azt nem mondom, hogy rossz volt, de azt sem, hogy kitűnő. Márpedig egy ilyen alaptörténet az utóbbit érdemelné.

Hősnőnk, Katie egy különleges betegségben szenved, amit leegyszerűsítve napallergiának nevezhetünk. Ha napfény éri, akkor bumm, pár napon/héten belül meghal. Éppen ezért magántanuló, sokat van otthon, csak néha merészkedik ki éjszaka. Az egyik ilyen alkalommal ismeri meg személyesen is Charlie-t, a srácot, akit régóta bámult az ablakán keresztül. Nem meri elmondani a fiúnak a betegségét, szeretne egyszerű, egézséges lánynak tűnni, kérdés, meddig tarthat a hazudozás.

Számomra ez rögtön egy olyan sztori, ami rögtön felkelti a figyelmem. Mert a napallergia tényleg egy különleges betegség, és az írónő érzésem szerint hitelesen mutatta be azt, hogy mit él át Katie. Mennyire nehéz neki egy túlféltő, de őt mindennél jobban szerető apával boldogulni, és hogyan próbálja meg higgadtan kezelni azokat a béklyókat, amik a betegsége miatt megkötik a boldogságát.

Még belegondolni is rossz, hogy mennyi mindenről marad le Katie a betegsége miatt. Nem járhat iskolába, jobban oda kell figyelnie magára, és még a szerettei szemében is egy gyerek marad, aki miatt aggódni kell, hiába képes az esetek többségében érett felnőttként viselkedni. És utóbbi nagyon átjött. Hiába tizennyolc éves, Katie meglepően higgadt tudott maradni sok esetben, mert a betegsége hamar felnőtté tette. Ez különlegesen formálta a könyv stílusát is, sokkal egyedibb lett tőle.

Bár hiába van Katinek csodálatos édesapja és imádnivaló legjobb barátnője, szerintem teljesen érthető volt, hogy vágyni kezdett a szabadságra, a korlátainak a tágítására. A Charlie-val jött szerelem pont ezt mutatta be nagyon jól. Hogy miként keresheti az önállóságát egy olyan ember, aki pontosan tudja a korlátait, de mégsem akar örökre kalitkában maradni. Mikor erről olvastam, nagyon mosolyogtam, mert szerettem látni Katie erejét, bátorságát. Azt, hogy tesz önmagáért, nem bújik el.

A romantikus szál is aranyos lett. Charlie egy imádnivaló könyves álompasi, a maga teljesen érthető problémáival. Szerettem a jeleneteit Katie-vel, a bulis mindent vitt. De sok megmosolyogtató, vagy éppen romantikus pillanataik voltak, ami sokat hozzáadott a könyvhöz. De ugyanígy említhetném Morgant, a legjobb barátnőt, és az apját is, mert a karakterek tényleg jól működtek együtt. És a zene! Annyira jól átjött, hogy mit is jelent Katie-nek a dalszerzés és az éneklés, gyönyörű pillanatoka dódtak ebből.

De akkor mi volt a gond? Naná, hogy a vége, és az üzenete, mert utóbbi bántóan kétértelmű. Egyik pillanatban azt sugallja a történet, hogy légy bátor, ismerd a korlátaid, de törj előre, ne érd be a kevesebbel, mert a lehető legjobbat érdemled. És az első adandó alkalommal, amikor Katie ebben él, jön a krach, napfény éri, aztán meghal. Most komolyan, ez milyen már? (Fekete csíkkal jelölöm a spoilereket. Jelöld ki, ha látni akarod)

Hogy lehet egy könyvnek ennyire kétértelmű az üzenete? És itt már nem számít az, hogy a szálakat viszonylag szépen lezárta az írónő a végén (bár Katie haláltusáját kissé hiteltelennek éreztem). Egyszerűen ez egy olyan történet, aminek át kéne adnia valamit. Nem arra ösztönözni az olvasót, hogy maradj a seggeden, ne tégy az álmaidért, mert ha változtatni akarsz, meghalsz. Mert az apádnak van igaza, érd be azzal, ami van, mert ez még mindig jobb, mint a halál. Érzésem szerint ez elég káros. Értem én, hogy valamilyen fájdalmas véget akart átadni, de nem jött össze.

Az ilyen könyveknél én általában zokogok. Nem fogom tagadni, a Csillagainkban a hibát és a Minden, mindent is végigbőgtem, de még a Ha maradnék is kicsalt belőlem könnyeket. Az Éjjeli napfény viszont nem. Hiába a jó téma, az érzelmi ív üres maradt az üzenet bénaságával, és a hősnő kissé hiteltelen viselkedésével a kötet végén. Nem váltott ki belőlem komolyabb reakciókat, márpedig ha a könyv utolsó ötven oldala a hősnő haláltusáját hivatott bemutatni, akkor azért kéne valami…

Értékelés: 7/10

Egyszerre volt jó, és rossz a könyv. A zseniális alaptémát sajnos nem sikerült méltón kibontani, és mivel kettős üzenetet közvetített a történet, ráadásul az érzelmi ívbe se tudott bevonni a végén, kicsit csalódottan értem a végére. Ezzel együtt megvannak a sztori maga értékei, a jobb pillanatai. Egy erős kezű szerkesztővel ütősebb lehetett volna az egész. Mindenesetre a filmverzióra kíváncsi vagyok, hátha az jobb.

Hogy tetszik a borító? Gyönyörű. Patrick Schwarzenegger pedig, wow 🙂

Kinek ajánlom elolvasásra? Jó kérdés. A romantikusabb YA-t kedvelők előnyben vannak, az biztos, de senki ne számítson egy Csillagainkban a hiba típusú érzelmi hullámvasútra.