Bevallom, vétkes vagyok. Csak és kizárólag a gyönyörű borító keltette fel a figyelmem, a fülszöveg nem. És igen, a borító szépsége miatt olvastam bele a könyvbe… aztán ott is ragadtam, és meglepően nagy élvezettel faltam be a sorokat. Nekem bejött A Királynő méregkeverője.

A könyv leginkább a Trónok harcára hasonlított a szememben, és van egy olyan érzésem, hogy sokan éreznek majd így olvasás során. Itt is megvannak a nagy, nemes házak, amik közül az egyik felemelkedett, hogy király legyen, de folyamatos csatározásban áll a többi házzal. És hát, a középkori hangulat, a természetfeletti erők jelenléte, a múltbéli háború meg a következményei, és a hangulat is egy visszafogottabb Trónok harcát idéz. És ezzel szerintem nincs semmi gond.

* Kíváncsi lettél? Szerezd be kedvezményesen ide kattintva! *

A történet főszereplője és narrátora a nyolc éves Owen Kiskaddon, aki az apja, a tartomány herceg engedetlensége miatt (megpróbálta megbuktatni a királyt) a királyi udvarba kerül, mint fogoly. A bátyja ugyanígy járt, és ő már halott. Viszont pár ember összefog, hogy Owen túlélje. Viszont nincs egyszerű dolga a palotában, és be kell bizonyítania, hogy élve nagyobb hasznát veszi a király.

És igen, a teljes kötetben a nyolc éves Owen a narrátor. Így felmerülhet a kérdés is, hogy miért lett VP. Nos, a folytatásokban Owen már tinédzser. Abszolút nem volt gondom azzal, hogy egy ilyen kissrác narrál, sőt, különlegessé tette a kötetet. A koránál jóval okosabb és érettebb volt, az író pedig nagyon jól átadta az érzelmeit, könnyű volt beleélnem magam a helyzetébe. Azt pedig külön szerettem, ahogy tudatosan képes volt manipulálni az embereket egy-egy öleléssel, bánatos nézéssel vagy szeretettel. Ha valaki már nyolc évesen ennyire tudatos, hát tizenévesként még durvább lesz, alig várom!

A történetben azt is nagyon szerettem, hogy tele van okos, ravasz karakterekkel. Mert itt mindenki zseniális volt: Mancini, a kém, Ankarette, a méregkeverő, Severn, a király, Owen, a főhős, Ratcliffe, a király kéme és még sorolhatnám. A történet egyértelműen az elmék játszmája volt, annak a bemutatása, hogy kellő fondorlattal vagy ármánnyal ki hogy érheti el a célját. Ez pedig meglehetősen izgalmassá tette a történetet, mert sose lehetett tudni, hogy melyik karakter mit talál éppen ki, hogy elérje a céljait. A kisgyerek Owen pedig ösztönösen nőtt fel a nagyok „játékához”.

Apropó, karakterek! Naná, hogy nagyon meg lehetett szeretni őket. Leginkább a király lepett meg, mert a kezdeti egysíkú ábrázolás után egy nagyon jól felépített karakter vált belőle, őt sikerült a lehető legjobban bemutatni. De odavoltam Evie-ért is, Owen kis barátnőjéért, és hát, Mancini, öreg barátom, téged azt lehetetlen nem kedvelni. Azok a sunyi beszólások, hát sokszor szakadtam a röhögéstől. A levelei, feljegyzései pedig jól feldobták a fejezetek végeit. Azért pedig jár a pacsi, hogy úgy adott át életbölcsességeket, hogy nem lett Oravecz Coelhós, hanem elgondolkodtatta az embert. Engem legalábbis mindenképpen.

Viszont a sok pozitívum mellett azért akadt negatívum is. Például a világot nem igazán értettem. Rengeteg név hangzott el, rengeteg volt a szereplő, és a múltbéli viszonyrendszert is megmutatták, én meg csak kapkodtam a fejem, hogy most ki kicsoda, és mi rosszat csinált, és mi a fenét akar elérni. Egyszerűen annyi volt az infó, hogy ha háromszor olvasom el azokat a fejezeteket, akkor is sok lett volna. Márpedig itt a múlt nagyon határzotottan befolyásolta a jelent, a karakterek sokszor visszautaltak, én meg alig értettem valamit. Ez zavaró volt.

És magát a világ felépítését sem igazán értettem, hogy most mi a nemesi házak szerepe, hogy van az elit az ottani világban, melyik hercegnek milyen tisztsége van. Az is csak a végén esett le, hogy az egyik karakter igazából a király unokaöccse, márpedig utólag eszembe jutott, hogy voltak célzások. Egyszerűen a könyvnek ez a része nagyon zavaros volt, és az olvasási élményt rontotta.

Volt egy jó ötlet, pár különleges képességekkel bíró ember, akiket a Forrás kegyeltjeinek neveztek. Na, ezt sem értettem teljes mértékben, márpedig sok infó hangzott el róla. És igen, ennyiből gondolom ki is érezhető, hogy mi volt a bajom a könyvvel: rengeteg információt és egy iszonyúan bonyolult viszonyrendszert akart átadni, és olyan múltbéli cselekményekre építeni a jelent, amit nem éltünk át. A Trónok harca is ezt csinálja, és ezt ott sem igazán szeretem.

Értékelés: 8/10

Szórakoztató és szerethető könyv A királynő méregkeverője, és emellett végtelenül izgalmas is. A természetfeletti jelenléte ad neki egy kis fűszert, a szerethető és kifejezetten intelligens szereplők pedig jól eladják a sztorit. Egyedül az infóadagolást éreztem problémásnak.

Hogy tetszik a borító? Egyszerűen gyönyörű. Ránéz az ember és rögtön szerelmes lesz.

Kinek ajánlom elolvasásra? Egyértelműen Trónok harca rajongóknak, de ha szereted a VP fantasyket, akkor is. Igen, a narrátor csak nyolc éves, de emiatt szerintem nem gyerekesebb a könyv, csak egyszerűen itt még nincs romantika, csak egy intenzív barátság két gyerek között, amiből érezni, hogy évek múlva átcsap vad szerelembe. Hú, de várom a folytatást!

* Kíváncsi lettél? Szerezd be kedvezményesen ide kattintva! *