Először is, hadd erősítsem meg azt, amit már sokan és sokszor leírtak. A Lady Midnight teljes megértéséhez ismerni kell az előzményeket a Mennyei tűz városából, és jó pár Árnyvadász Akadémia novellát is. Rengeteget hozzáad az élményhez például az, ha látja az ember, milyenek voltak gyerekként Emmáék a sötét háborúban, hogy élték át a parabatai szertartást, Helent mennyi megaláztatás érte, Mark miként viselkedett Tündérföldén, és eleve Mark és Helen szüleinek a kapcsolatáról mi igaz, és éppenséggel mi nem. Nagyon örülök, hogy ezt mind elolvastam a Lady Midnight előtt, rengeteget hozzáadott ahhoz, hogy igazán megértsem a történetet.

* Kíváncsi lettél? Szerezd be -16% kedvezménnyel! *

És mit is mondhatnék az Éjfél kisasszonyról? Szerintem zseniális kötet, és ami a legjobb, Cassandra Clare írói fejlődése nagyon látványos. Már egyre szebben fogalmaz, sokkal szebb írói képekkel él, egyre zseniálisabb ötleteket vet be az érdeklődés fenntartása érdekében, ráadásul messziről érződik, hogy mennyire imádja a könyvet, a kitalált világát, a szereplőit. Ordít a lapokról, hogy ez egy igazi szerelemprojekt, ez pedig sokkal olvasmányosabbá és szerethetőbbé teszi a regényt.

A középpontban a korábban már megismert Emma és a Blackthorn gyerekek, akiket szörnyű tragédia sújtott. A sötét háborúban Emma szülei meghaltak, de nem Sebastian által, a lányt pedig a bosszú élteti, meg akarja tudni, kik a felelősek. Eközben segít Juliannek, és 12 éves koruk óta nevelik Julian négy kistestvérét, köztük az akkor két, most már hét éves Tavvyt. És bár hiába van ott Emma, a legtöbb felelősség így is Julianre hárul. Los Angelesben pedig újabb bűntények zajlanak, Emma közel kerül az ügy megoldásához, és egy tündérekkel kötetett alkuban akár véglegesen is visszakaphatják az elrabolt testvérüket, Markot, ha pontot tesznek egy ügy végére. A kaland pedig itt kezdődik, de igazán.

Ez a regény sok mindenben volt más, mint az eddigi Clare kötetek, ahol kívülálló mondénok szemén át ismerhettük meg az Árnyvadászok életét. Most már minden adott volt, a főszereplők közt sincs mondén, sőt, kimondott főgonosz sem, így teljesen adott, hogy a lehető legújabb módon merülhessünk el a történetben. Persze van itt minden más, amit Clare eddig is jól csinált: (tiltott) szerelem, kínzó múlt, árnyvadász felelősség, izgalmas helyzetek, jó karakterdrámák és rengeteg, az eddigieknél talán jóval több humor, de szigorúan a jobb fajtából. (És igen, le kell írni, Clare-ben egy komikus veszett el).

A központi szerelmi szál Emma és Julian közt van, akik parabataiok, így nem lehetnek szerelmesek a másikba. Olvasás közben végig olyan érzésem volt, mint anno a Forbidden – Kimondhatatlan testvérszerelme esetén. Nem is állok messze az igazságtól, hiszen az árnyvadászok világában a parabatai kapcsolatot egyenértékűnek tekintik a testvérekkel. Szívet tépő volt látni, hogy ez a két fiatal mennyi mindent élt túl, mennyire szerelmes a másikba. Nagyon megható az egész, a szenvedésük pedig sokkal fájdalmasabb, mint Clare romantikus árnyvadász világában eddig bármi.

A főszereplőket pedig naná, hogy iszonyúan megszerettem. Julian nagyon közel került a szívemhez. Szegény, már 12 évesen felnőtté vált, négy gyereket nevelt fel, akik most, hogy már bőven idősebbek, mint Julian volt, amikor a „gyámjuk” lett, mégsem elég önállóak. Több olyan jelenet is volt, amikor a szívem szakadt meg Julianért, mint amikor rádöbbent, hiába kaphatja vissza Markot, nem könnyítés lesz a bátyja, hanem egy újabb édes teher, amit cipelnie kell.

Emma más miatt volt szimpatikus. A lányt fűti a bosszúvágy, bármit megtenne, hogy leleplezze a szülei gyilkosát, de emellett tele van félelemmel, önbizalomhiánnyal és végig küzd az érzései ellen. Összeszetett karakter, aki egyszerre iszonyú bátor és kemény lány, miközben annyira sebezhető… Jó volt látni azt is, hogy más karakterek mit hoztak ki belőle: hogy viselkedett Jules, Cristina vagy éppen a gyerekek mellett. Ugyanaz a lány maradt, de mindig az éremnek a másik oldalát mutatta.

Cristina is nagy kedvenc volt ám, és végig égett bennem a kíváncsiság, hogy végre kiderüljön, mi is történt Tökély Diegóval. Mark pedig, egek, szegény fiú mennyit szenvedett, és még most is milyen nehéz helyzetben van. Egy pillanatra sem irigylem őt, a bátorságát viszont neki is csodálom. A Blackthorne gyerekek aranyosak voltak ám, Ty néha viszont sok volt nekem, de hát, van ez így. A kis Tavvy pedig, hát én megzabálom, olyan kis aranyos.

A könyvben három dolgot sajnáltam, az egyik a nyomozós szál volt. Nekem ez a vesszőparipám, nem mindig tudom száz százalékosan élvezni, és sajnos itt sem sikerült a krimis szál a legjobban, bármennyire is próbálkozott Clare. Illetve, amit még sajnáltam, hogy kissé lassan indult be a történet, sokat kellett várni, mire teljes lángon elkezdtünk pörögni. Kellett az alapozás, de…

A harmadik dolog, amit sajnáltam, az igazából valahol jó is volt. Konkrétan arra gondolok, hogy úgy beszéltek végig Claryékről, mintha hírességek lennének. Végülis, ja, az ő világukban azok, de mégis, az egész emlegetés (amiből rohadt sok volt) mintha nem szólt volna másnak, csak a rajongóknak. „Igen, ez egy összefüggő sorozat, ez van most a kedvenceiddel, örülj velünk„. Persze, amikor ténylegesen felbukkantak, az már totál más tészta volt, de addig olyan felemás szemmel néztem a sok emlegetésre.

Értékelés: 9/10

Mindenképpen érdekes kezdet volt, a szereplők zseniálisak, Clare világa pedig még mindig képes nagyon magába szippantani az embert. Az írónő szakmai fejlődése pedig igencsak látványos, emelem is a kalapom előtte. Jó kis könyv volt, ide a folytatással!

Hogy tetszik a borító? Egészen gyönyörű. A színek, a minták, az elrejtett utalások, és persze Emma alakja! A víz alatti borítókat amúgy is szeretem.

Kinek ajánlom elolvasásra? Clare rajongóinak mindenképpen. Ha még nem olvastál egy Árnyvadász könyvet sem, belekezdhetsz végülis, de lesz majd pár zavaros pont, amit nem feltétlenül fogsz érteni a történet során. De szerintem tetszeni fog így is, csak nem lesz száz százalékos az élmény.

Amerikában ugyan nem készült most hivatalos könyvtrailer, de a németek kreáltak, méghozzá egy igencsak pofásat. Nézzétek csak, ennyire zseniális!