Könyvkritika: Brittainy C. Cherry – Lebegés

A Lebegés egy gyönyörű történet az újrakezdésről. És itt fel is merül a kérdés: újra lehet-e kezdeni? Mennyi erő kellhet ahhoz, hogy az ember felálljon és újra ki merje nyitni a szívét, és igazán merjen szeretni, akkor is, ha tudja, milyen fájdalmakat okozhat a másik elvesztése…

* Kíváncsi lettél? Rendeld meg most! *

A történet főhőse Tristan, akinek a felesége és a kisfia hunyt el egy balesetben, a másik pedig Elizabeth, ő a férjét veszítette el. Ők ketten egymás szomszédai lesznek egy kisvárosban, ahol Tristan az idegen, akit senki nem kedvel és oly kevesen ismernek. Elizabeth pedig az anya, aki a kisvárosban élt a férjével, és most visszatér a kislányával, hogy megpróbálja folytatni az életét.

Romantikus könyvről beszélünk, tehát kitalálható, hogy mi lesz a történés. Elizabeth és Tristan megismerik egymást, kezdetben vitatkoznak, de már ott fellobban köztük a szikra. És akkor itt jött a fordulat: kezdetben az ágyban nem egymást, hanem a halott szerelmeiket keresték, hogy aztán kialakuljanak a mélyebb érzéseik egymás iránt. De itt jön a csavar: túl lehet-e lépni a múlton és egyáltalán, merhet-e az ember újra szerelmes lenni?

Az alaptörténete szerintem gyönyörű és egyben elgondolkodtató is, az írónő pedig gondoskodott róla, hogy igazán beleélhessem magam a karakterek életébe. Tristan visszaemlékezései, ahogy elveszítette a feleségét és a gyermekét borzasztóan fájdalmas volt, de Elizabeth is okozott nem egy “mindjárt elbőgöm magam” pillanatot. Egyszerűen üvöltött a lapokról a fájdalmuk, és hogy milyen nehéz újrakezdeni, és mennyire bátornak kell lennie ahhoz, hogy a pokol mélyét megjárva ismét szerelmes legyen az ember.

Szerencsére akadtak a könyvben vidámabb pillanatok is, sőt, a nehéz téma ellenére rengeteget lehetett mosolyogni a könyvön. Leginkább Elizabeth barátnőjét szerettem, aki hozta a szokásos szabadszájú, állandóan szexelő karaktert, de olyan vicces monológokat kapott, hogy sírva röhögtem. Elizabeth lánya, a kis Emma is valami zabálnivaló volt.

Elizabeth, a hősnő karaktere is nagyon közel állt hozzám. Szerettem, hogy nem tökéletes, hanem egy hibákkal teli ember. Leginkább a szülőségében volt ez tetten érhető. Az anyja még véletlenül sem volt minta anya, ezért ő igyekezett az lenni, de egek, mennyit hibázott! Végig ott volt benne az akarat, de nem mindig jött össze, és annyira át tudtam érezni a helyzetet. Hiába nem vagyok szülő, egy olyan édes gyerekért, mint Emma, én is megpróbáltam volna kihozni magamból a maximumot.

Tristan hozta a szokásos karaktert: dögös volt, beszólogató, megsebzett és fájdalommal teli. Valahogy mégis sikerült kiemelkednie a sablonok közül, rengeteg gyönyörű momentummal ajándékozott meg, és ember legyen a talpán, aki ne zúgna bele. A vitáit Elizabethhel nagyon szerettem, de leginkább attól olvadtam el, ahogy a kis Emmával bánt. A fűnyírás és a tollpihék ötlete és kivitelezése pedig varázslatos volt. A kedvencem mégis a megborotválkozása volt, annyi mindent sejlett mögötte. Nem csak egyszerű gesztus volt, hanem egy lépés affelé, hogy ne csak vegetáljon, hanem éljen.

A könyv első fele nagyon tetszett, izgalmas volt, de sajnos a második felében jöttek az unalmasabb pillanatok. Onnantól, hogy előttük is világos lett, szerelmesek egymásba, és nem a halott kedveseiket látják a másikban, valahogy elült a sztori. Igen, a kisvárosi jellegzetességek, a támadások, és a környezeti hatás azért itt-ott érdekessé tette a könyvet, és Tristan vívódása is hiteles volt, de mégsem éreztem azt a tűzt, mint a könyv első felében.

Az utolsó 50-60 oldal a beerőltetett krimiszállal pedig nagyon nem kellett volna szerintem. Még úgy sem, hogy az elkövető karakter rendesen meg volt alapozva, sejteni lehetett, hogy nem komplett, de akkor is… Egyszerűen túl soknak bizonyult, és kicsit olyan érzésem lett, mintha az írónő nem tudott volna elszakadni a karaktereitől, szerette volna még tovább írni a sztorit, de már tényleg nem tudta hogyan, ezért bedobta ezt a krimi szálat, a javítás során utólag beleírta az előzményeit, aztán csá. Szerintem így történhetett, és ez magára a könyvre nem volt jó hatással.

Értékelés: 7/10

A Lebegés tényleg egy gyönyörű szerelmi történet, két megtört lelkű fiatalról, akik csak egymásban lelhetnek menedékre. A problémák leírása, a fájdalmaik átadása kellően hiteles volt, pont jókor fűszerezte meg a sztorit az írónő némi humorral, de sajnos a könyv vége nem igazán nyerte el a tetszésem.

Hogy tetszik a borító? Egyáltalán nem a típusom az ilyen “favágó pasi”, de tény, hogy a modell nagyon helyes, a borító pedig olyan jól néz ki, hogy egyből felkeltette az érdeklődésem.

Kinek ajánlom elolvasásra? A romantikus sztorikat kedvelő olvasók mindenképpen csapjanak le rá, de a részletes erotikus leírások miatt csak 18 éven felülieknek ajánlanám a könyv elolvasását.