Filmkritika: Szólíts a neveden (2017)

Ritka az, amikor egy film jobban tetszik, mint a könyv, amiből készült, de itt ez a helyzet lépett elő. A film készítői tisztelettel nyúltak az alapanyaghoz, és éppen csak annyit módosítottak rajta, hogy az a történet előnyére váljon. A végeredmény pedig szinte tökéletes lett.

A történet – ha netán nem ismernéd – röviden ennyi: a nyolcvanas években járunk, Olaszországban. Elio családjához minden nyáron jön egy egyetemista srác, idén Oliver érkezik, aki rögtön felkelti Elio érdeklődését, és beleszeret a férfibe, és sokáig nem is meri remélni, hogy ez az érzés kölcsönös lehet. Pláne mert ugye ott a pár év korkülönbség.

Úgy érzem ez a film három dolognak köszöznheti azt, hogy ennyire jó lett. Az első a két főszereplő. Timothée Chalamet és Armie Hammer tökéletesen hozták Elio és Oliver karakterét. Érződött az alakításukon, hogy mennyire fontosnak ítélik a történetet és mennyire együtt élnek a karaktereikkel. A kettejük közti kémia perzselően jó volt, tényleg elhittem kettejük szerelmét, a romantiku jelenetek is különösen jól működtek. (Mondjuk az kissé képmutató és lehangoló volt, hogy a hetero szexet megmutatták, a meleg szexnél meg a behatolásnál a holdat mutogatták…)

Abszolút nem véletlen Timothée Chalamet Oscar-jelölése sem. A srác egészen elképesztő volt a szerepben, a film végén például a szívem szakadt meg, ahogy a kamerába nézett szomorúan. De legjobban a vidámabb jeleneteiben szerettem, például azok az apró táncok, amikor kijön az udvarra és megmozdul, annyira édesek lettek, és annyi élettel, energiával töltötték meg a filmet. Egy pillanatig sem volt kérdés, hogy miért zúg bele Oliver a fiúba. Elio egyszerűen imádnivaló volt.

Már a könyvben is lenyűgözött az olasz táj, pedig akkor csak a fejemben képzeltem el. Mozgóképen látni a tiszta tengert, a gyönyörű olasz vidéket, egyszerűen fenomenális volt. Hiszem, hogy sokaknak volt ez hozzám hasonlóan nagy élmény. Az alkotók pedig kihoztak mindent a helyszín szépségéből, sokszor már csak ezért is jó volt nézni a filmet.

A minőség harmadik lépcsője kétségkívül az volt, hogy a készítők ügyesen nyúltak az alapanyaghoz. A filmbe tulajdonképpen csak az került bele, ami jól sikerült a könyvben, ami gyengébb volt, azt kivágták. Például zseniális ötlet volt hamarabb elvágni a sztorit, mert a tizenévvel később jelenet nem volt annyira erős végpont, mint az, amit kaptunk.

Ez a lezárás végső soron csak megerősítette azt, amit a történet el akart mesélni. Hogy mennyire fel tud nőni az ember a szerelem által, milyen fontos, hogy elfogadó szüleid legyenek akik csak az érdekedet nézik, és mennyit számít az, ha el tudod fogadni saját magad.

Call Me By Your Name Dancing GIF - Find & Share on GIPHY

A könyvben nagyon zavart az Elio – Marzia szál, mert a történet szerint Elio már korábban is tudta, hogy a fiúkhoz vonzódik, és inkább tűnt számára “harag-dugásnak” az, hogy összejött a lánnyal. A filmben pedig kaptunk egy fiút, aki belezúg egy férfibe, miközben összejön egy lánnyal is, mert tudnia kell, hányadán áll önmagával. És igen, ez így is gusztustalan és sajnáltam is Marziát, de a filmbéli Elio tettei valahogy érthetőbbek voltak. Pláne ha figyelembe veszem, hogy miket mondott a történet végén Oliver, és addigra milyen elhatározásra jutott a lánnyal kapcsolatosan Elio.

Mindent egybevéve számomra a Szólíts a neveden film igazi élmény volt, abszolút nem csoda, hogy ennyire nagy népszerűségnek örvend. Igen, kicsit talán hosszú, művészfilmnek hat, de pont ettől olyan egyedi a hangulata, és valahogy minden perce aranynak érződött a szememben. A Netflixen most is elérhető a film magyar felirattal, szerintem nézzétek meg, nem fogtok csalódni.

Könyvkritika: André Aciman – Szólíts a neveden