Könyvkritika: Suzanne Collins – Énekesmadarak ​és kígyók balladája

Az Éhezők viadala trilógia az egyik legnagyobb kedvencem, imádtam a megteremtett világot, a karaktereket, a stílust, ráadásul szerintem az adaptációk is jók lettek. Amikor meghallottam, hogy érkezik az előzménykötet, ráadásul Coriolanus Snow főszereplésével, kicsit húztam a szám. Nem voltam benne biztos, hogy el akarom olvasni, de nagyon örülök, hogy végül megtettem.

* Te is elolvasnád? Csapj le rá kedvezményesen! *

A kötet hatvannégy évvel Katniss felbukkanásától játszódik, a tizedik Éhezők viadalán. A leendő elnök, Coriolanus Snow még csak egy tizennyolc éves kapitóliumi diák, aki bár jó családból származik, a háború miatt teljesen elveszítették a vagyonukat. Coriolanus egyetlen esélye egy szebb jövőre az, ha a viadalon mentorként jó munkát végez és megkapja az ösztöndíjat, de a neki kiutalt tizedik körzeti lány, Lucy megdobogtatja a szívét…

Még olvasás előtt azon agyaltam, hogy érdekel-e engem Snow elnök fiatalkora, hiszen a pasit annyira meggyűlöltem a trilógiában, nem gondoltam volna, hogy fiatalon meg tud nyerni magának. De Collins elérte, hogy megkedveljem Coriolanust, és ne a leendő kegyetlen Snow elnökre gondoljak, ha róla olvasok.

A történet tulajdonképpen Coriolanus személyiségének a változását mutatja meg, azt, ahogyan egy kissé elkényeztetett, nagyravágyó és rendkívül okos, de alapvetően jólelkű fiú megváltozik az események hatására, és elindul azon az úton, ami Snow elnökig vezet. És ezt az utat nagyon szerettem, Collins igazi mélységet adott a karakternek, így már valahogy jobban értem az elnök későbbi cselekedeteit.

Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy minden történetnek, minden háborúnak két oldala van. Katniss által a körzetek oldalát már ismerjük. Tudjuk, hogy mit éltek át, milyen szenvedés az életük. A Kapitólium szenvedéséről eddig nem esett szó. Engem sokkolt az, amiket Coriolanus mesélt, hogy például a luxusházban az egyik szomszédjuk szó szerint megette a halott szobalány lábát, mert annyira éhezett. De Snow családja is káposztán él, és még rengeteg kapitóliumi élte át azt, amit a körzetiek. És ez nekem valahogy sokkolóan új infó volt.

A regény nagyon erősen foglalkozott azzal a gondolatisággal, hogy miért “kell” Az éhezők viadala, mi célt szolgál a létezése. Döbbenetes, ahogy a felsővezetők már ilyen hamar rájöttek, a tizenkét körzetet nem tudják legyőzni. A csatát nyerték meg, nem a háborút. Érdekes volt ezekről az erkölcsi dilemmákról olvasni, és rádöbbenni, hogy mennyire a hatalomról szól minden. Uralkodsz, vagy eltaposnak, és ők nem láttak középutat.

A Kapitólium bemutatása több szinten is nagyon tetszett, gondolok itt például Coriolanus osztálytársaira, vagy arra, ahogyan a tehetős réteg próbálta fenntartani a gazdagság látszatát. Annyira távol vagyunk attól, amikor “sz*ró tablettát” nyomtak le Peetáék előtt a kapitóliumi polgárok, hogy még többet ehessenek. Az, ahogy az írónő megmutatta a kvázi kezdeteket, valahogy érthetőbbé tette azt, ami következett. Nem megbocsáthatóbbá. Érthetőbbé.

Az erkölcsi dilemmák kapcsán nagyon érdekes volt Sejanus karaktere, és a sok gondolat, ami általa bekerült a kötetbe. Hogy valóban olyan fontos-e a hatalom, kell-e egyáltalán a Kapitólium az élethez. Boldogít-e a pénz, lehet-e úgy élni, hogy undorodsz attól, amit tenned kell a túléshez. Szerettem, ahogy erkölcsi iránytűként formálja Coriolanus gondolatait, és végül Snow meghozza minderről a saját álláspontját. De emellett szerettem Snow többi osztálytársának a gondolatiságát is, amikor lassan ők is felfedezték, hogy mennyire nem normális, amit csinálnak, de talán nincs más út.

Az Éhezők viadala is újra terítékre került, de ez még nagyon egy kezdetleges formája volt, tulajdonképpen most csak most alakítgatták, hogy az a “”műsor”” legyen, amit ismerünk. Nem meglepő, hogy Snow is hozzátette a magáét… Döbbenet volt látni, hogy kezdetben hogy zajlott ez az egész, hogyan bántak a résztvevőkkel. Marhavagonos szállítás, állatkerti ketrecben való “tartás” és még sorolhatnám. Nagyon sok ponton szorult ökölbe a kezem már jóval azelőtt, hogy a konkrét harc elkezdődött volna.

A viadalt átélni a másik oldalról teljesen más élmény volt. Ugyanis Coriolanus csak kívülről nézi, hogyan próbál boldogul a mentoráltja. De még így is bűnösen izgalmas volt, köszönhetően Sejanus kis akciójának is. Valahol utáltam is magam, hogy ennyire bevonz a viadal, holott minden olyat megtestesít, ami undorító volt abban a világban…

És akkor beszéljünk Lucy Grayről, a kvázi női főszereplőről is. Hogy én mennyire imádtam ezt az énekes lányt! Azt, ahogyan manipulálta a közönségét, hogy mennyire eszes, vicces, szerethető volt, de azért valahol mélyen az ember csak elgondolkodott, hogy most mi a valóság és mi a színjáték. És ettől csak még durvább volt az egész. Lucy legalább annyira badass, mint Katniss, az pedig ami a könyv végén történt, szó szerint mindent vitt. Annyira nem láttam előre, és amiket ott Lucy meglépett, azért jár a vastaps.

Kaptunk egy románcot is a könyvben, gondolom ez nem lep meg senkit, én is számítottam rá. Lucy és Coriolanus kapcsolatáról nagyon érdekes volt olvasni, átélni minden fázisát, és végül levonni a következtetéseket, illetve Coriolanus gondolatait olvasni a szerelemről, annak minden árny és napfényes oldaláról. Szerettem ezt a szálat, szerettem azt, amit a két karakter kiváltott egymásból. Lucy pedig az egyik legkedvesebb női hősnőmmé vált.

Ha már szóba kerültek a kapcsolatok, baromira szerettem azt, hogy ennyire szokat szerepelt Tigris. Már elsőre ismerős volt a neve, így gyorsan rákerestem, ő az a tigrissé műtött lázadó, aki elárulja Snowt a trilógiában és a halálát kívánja. Itt, az előzménykötetben viszont Tigris igazi anyafigura Snow számára, a legnagyobb bizalmasa. Csak úgy lestem a jeleket, hogy hol és miként változik meg a kapcsolatuk, és amikor a végén összeraktam a puzzle-t, és jobban elgondolkodtam a beszélgetéseiken, már mindent megértettem.

Értékelés: 10/10

Annyira nem gondoltam volna, hogy én ezt a könyvet szeretni fogom, de végül alig több, mint huszonnégy óra alatt elolvastam. Minden sora elbűvölt, odaszögezett a lapokhoz. Imádtam átélni az izgalmakat, odavoltam a sok erkölcsi és morális dilemmáért, és Az éhezők viadala után külön jó volt megismerni a másik oldalt is, és átlátni a miérteket. Mindezek után csak reménykedni tudok abban, hogy Collins ír még valamit ebben világában, mert ez a nő egy zseni, és bármivel is rukkol elő, nekem azt biztosan olvasnom kell.

Hogy tetszik a borító? Egyszerűen gyönyörű, és annyira jól reflektál a történetre. Még nagyobb öröm ránézni.

Kinek ajánlom elolvasásra? Igazából mindenkinek, de elsősorban Az Éhezők viadala rajongóinak. Ez a könyv rengeteget hozzáad a trilógiához, emellett pedig végtelenül jó olvasmányélményt is nyújt.

* Te is elolvasnád? Csapj le rá kedvezményesen! *