Filmkritika röviden: A diótörő és a négy birodalom (2018)

Ismét egy baromi látványos, és nagyon erősen marketingelt Disney könyvadaptáció, ami olyan kis langyosra sikeredett, és nem váltotta be teljesen a hozzá fuzott reményeket – nálam legalábbis semmiképpen.

Az alaptörténete tetszett, Clara nemrég elveszítette az édesanyját, gyászol, majd egy játék során egy varázslatos országban találja magát, ahol az anyukája volt a királynő, és most az ő feladata, hogy megmentse az országot a pusztulástól.

A Disney szokás szerint a látványra húzta fel az egészet, mert tényleg iszonyatosan szép volt mindent: a régi korok ruháitól kezdve az épületekig, a vizuális effektekig. Látványfilm az első másodperctől az utolsóig, emellett itt-ott kellően aranyos és érzelmes is. Jól kezelték például a gyász kérdését, hogy mennyire nehéz elfogadni egy szerettünk halálát, és miként lehet tovább élni fájdalommal a szívünkben.

A színészek is teljsen rendben voltak, Keira Knightleyt itt nagyon szerettem, a karaktere is érdekes volt, de a prímet a hősnő, MAckanzie Foy vitte el a hátán, aki jól megnőtt az Alkonyat óta. A karaktere is nagyon szerethető volt, a karakterfejlődése dettó, a Diótörő katonával közös jeleneteit szerettem.

A problémám szokás szerint a történettel volt: egy nagyobb csavart kaptunk, amit elég hamar ki lehetett találni. És igazából ennyi, túl sok izgalom nem volt, a karakterek is lassan épültek, a háttérvilág kidolgozottsága is suta és hirtelen lett, a karakterek közötti interakciók is nagyon egysíkúra és kiszámíthatóra sikeredtek. Ráadásul a legtöbb szereplő nagyon egydimenziós volt.

Értékelés: 7/10

Nem rossz ez a film, és az üzenete sem rossz, csak megmaradt egy látványfilmnek, ahelyett, hogy sokkal több lett volna belőle. Egyszeri délutáni matinénak azért elmegy.