Könyvkritika: John Green – Teknősök végtelen sora

Mint sokan mások, én is a Csillagainkban a hibát olvastam először az írótól. Már ott megszerettem a stílust, a történetet, de John Green igazából akkor bizonyított nekem, amikor a Csillagainkban a hiba után sorra elolvastam az összes könyvét. Az Alaska nyomában kivételével mindegyiket nagyon szerettem, de sok ponton még az előbbi is nagyon egyedi tudott lenni. Éppen ezért, a Greenre jellemző egyediség miatt vártam annyira a Teknősök végtelen sorát.

Egy biztos: Green ismét zseniális témához nyúlt. A hősnője, Aza ugyanis OCD-vel, azaz kényszerbetegséggel küzd, emellett még mindig igyekszik feldolgozni az édesapja halálát. Az élete akkor vesz egy fordulatot, amikor a legjobb barátnője, Daisy meggyőzi, hogy nyomozzanak Russel Pickett eltűnése után, és így kapják meg a száz ezer dolláros jutalmat. Az apropó pedig az, hogy Pickett fia, Davis volt Aza egyik gyerekkori barátja, akivel azóta már eltávolodtak egymástól.

Bár a hivatalos fülszöveg alapján arra gondolhatnánk, hogy ez egy nyomozós regény, szerencsére nincs így. A Pickett ügy inkább egy apropó arra, hogy a lány közel kerülhessen Davishez, és kialakuljon így közöttük egy romantikus szál. Davis, mint könyves álompasi nekem remekül működött, szerettem az intellektuális énjét, külön érdekes volt, amikor a blogját mutatta meg a szerző. Sosem értettem igazán, hogy egyesek miért versrészletekkel prezentálják, hogy mit éreznek aktuálisan, de Davis példája után kicsit már jobban átjön, hogy miért működhet ez valakinek.

Bár nagyon szerettem az Aza és Davis párost együtt, de a kötetben nem a romantikán volt a hangsúly. Ezzel szerintem nincs is gond, mert ahogy a háttérben megbújt, nekem az pont elég volt, pláne mert sok lehetőséget adott Aza betegségének a bemutatásában. Mert igen, a kötet ebben volt a legerősebb: baromi hitelesen és érthetően prezentálta, hogy mit is jelent igazán az OCD, és milyen ezzel együtt élni. Amúgy, John Green is OCD-s, ez pedig még bensőségesebbé teszi a kötetet. (Nem is csodálom, hogy sokáig tartott megírni).

Ha smárolsz egy sráccal, akit nagyon kedvelsz és aki még tetszik is, akkor eszedbe jutna, hogy mennyi baktérium jut át a szádba csókolózás közben? Innál-e kézfertőtlenítőt azért, hátha kitörölheted a testedből a rossz baktériumokat? És még sorolhatnánk… Aza ezeken agyal, van, amit meg is tesz, amikor valami elpattan benne. A lány betegsége hol erősebb, hol gyengébb, és amit a könyv legjobban tesz, hogy megérteti velünk a miérteket. Mert én korábban még elképzelni sem tudtam mit jelenthet mindez, pontosan hogyan éli ezt meg az ember, de a kötetnek hála ez már átjött.

Szeretem azt, ha egy író a barátságot emeli egy történet középpontjába. Itt pedig megtörtént mindez, hiszen Aza, és a legjobb barátnője, Daisy kapcsolata számomra mindent vitt. Nem akarom lelőni a poénokat, de nagyon sok olyan dolog kiderült itt a barátságokról, amiket szerintem mindannyian átéltünk, például amikor anélkül bántjuk meg a barátainkat, hogy akarnánk, vagy éppen tudnánk róla. Ez a kapcsolat szerintem sokat tanít  barátságról, megbocsátásról és arról, hogy tanuljuk meg értékelni azt, amink van.

Ami miatt kedves volt még nekem ez a könyv, az a gyászfeldolgozás és a családi kapocs. Egy édesapa halálát sosem egyszerű feldolgozni, és itt sajnos saját tapasztalatról beszélhetek. A könyv viszont hitelesen mutatta be a fájdalmat, azt, hogy évekkel a tragédia után sem nyugszik meg az ember lelke. Az anya karakterét is értettem, átjöttek a nehézségei, és igazából a tehetetlensége miatt sokáig sajnáltam is. Azért nem lehet neki egyszerű, hogy segítsen, érezze a határokat, és tényleg ott legyen Azának, amikor arra szükség van. Az anya-lánya kapcsolat fejlődése pedig egyre jobb lett, öröm volt olvasni.

Az egyetlen, ami miatt nem lett kedvenc a könyv, az sajnos a kissé zavaros történetmesélés. Sajnálom, hogy ezt kiemelem, nem is tudom mennyire fair dolog, hiszen ez a zavarosság pont abból adódott, hogy E/1-es történetmesélés volt Aza szemén át. Sokszor viszont csak kapkodtam a fejem, hogy most mi is történik pontosan, ezt pedig sajnálom.

Értékelés: 9/10

John Green még mindig nagyon ért ahhoz, hogy hiteles, komoly, fájdalmas, szívszorító Young Adult történeteket írjon, amik mégis tele vannak humorral, szívvel, szeretettel és életigenlő gondolatokkal. Úgy érzem, megérte öt évet várni erre a könyvre, és a készülő filmes adaptációt is nagyon várom.

Hogy tetszik a borító? Egyszerűen álomszép! Az eredeti nekem nagyon nem jött át, viszont a magyar az valami csodaszép. A teknősök a címre utalnak, a cím pedig megjelenik a könyvben is, és ad valami klassz háttérjelentést az egésznek. A borító pedig minderre jól reflektál, meg amúgy is, csak rá kell nézni, instant szerelem.

Kinek ajánlom elolvasásra? Ha szereted John Green könyveit és/vagy az elgondolkodtatóbb, komolyabb YA történeteket, akkor különösen érdemes kézbe venni a Teknősök végtelen sorát.