Filmkritika: The Darkest Minds – Sötét elmék (2018)

Nagyon szeretem a disztópiákat, viszont sajnos ezt a könyvet még nem olvastam el, így a filmben találkoztam először a történettel. Jól szórakoztam, akadtak nagyon jó pontjai, és a színészi játékot is szerettem. De…

Sok komentet láttam, amiben a könyvet ismerők jelezték, hogy sok az eltérés, és maga a könyv sokkal jobb. Utóbbit lazán elhiszem, mert a filmről azért érződött, hogy erős irodalmi alapanyagból építkezett, amit a forgatókönyvíró nem tudott átültetni teljesen a filmes közegre.

Leginkább a bemutatott világ volt foghíjas. Úgy éreztem végig, mintha egy párás szemüvegen át nézném az egészet: egyszerűen alig ismertük meg a társadalmat, holott itt tényleg arról van szó, hogy kvázi kihaltak a gyerekek. Születnek még “újak”? Ők is természetfeletti erővel bírnak? Egy rakat kérdésem volt még, de válasz zéró. Pedig a film szépsége, hogy egy-egy snittel, például hirdetőtáblákkal is alakíthatják a világot, de valahogy mintha erre sem vették volna a fáradtságot. Vagy csak nekik sem voltak válaszaik? Igazából mindegy, egyik sem túl bíztató.

Így látatlanban besaccolom, hogy a könyv egyik legnagyobb erénye pont a felépített világ lehetett, sajnálom, hogy ez a filmben nem tudott átjönni. Az alaptörténet viszont érdekes volt. Itt a gyerekek nagy része meghalt, a többieknek pedig különleges képességeik lettek, mint a telekinézis, extra okosság, vagy a hősnőnké, Rubyé, aki irányítani tudta az emberek elméjét. Hősnőnk a narancssárga színt kapta a katonaságtól, őket egyből megölték, Ruby viszont túlélte.

Sötét elmék film | Magyar premier: 2018.08.19. | Főszerepben: Amandla Stenberg és Harris Dickinson

A sztori pedig kábé annyi, hogy Ruby megszökik a fogolytáborból, találkozik három másik túlélővel, és velük próbál eljutni egy “rezervátumba”, amit különleges képességű tinik tartanak fent önmaguknak. Maga az ötlet tök jó, és csíptem a karakterek között kialakult kapcsolatokat is. Legjobban a Ruby és Dagi közti barátságot szerettem, ami gyönyörűen fejlődött a film során.

Persze akadt romantika is, ami azért volt számomra páratlan, mert Amandla Stenberg és Harris Dickinson között szerintem erős volt a kémia, Harrist pedig amúgy is imádom a képernyőn látni. Szerettem a közös jeleneteiket, ami a sztori végén történt köztük, az pedig szó szerint mindent vitt.

Maga a film akciódús, izgalmas, felvet nem egy morális kérdést, amiket igyekszik is megválaszolni. A legérdekesebb az volt, hogy mennyire normális büntetőtáborban tartani a gyerekeket csak azért, mert képességeik vannak, és mindezt hogy tűrhetik a szülők?

Mindent egybevéve jó volt nézni a filmet, lekötött, elgolkodtatott és szórakoztató volt a maga módján, a csavarokat is szerettem, különösen a vége felé. Csak érezni lehetett, hogy egyszerűen nem boldogulnak az alapanyaggal, ez a téma sokkal érzékletesebb megoldásokat kívánt volna, és jobb világelmesélést. Kár érte, simán lehetett volna belőle egy új Éhezők viadala, de mint tudjuk, bukott a film a mozikban. Most, hogy láttam, már értem miért nem ajánlották egymás között a nézők.