Rég olvastam már mesekönyvet, így most különösen jó érzés volt a kezembe venni Ferenczi Szilvia könyvét, és elmerülni egy kedves történetben, ahol nem kell különösebben izgulnom. Ami „csak” szórakoztatni akar. És ez jó!

Vallom, hogy felnőttként is érdemes meséket olvasni, úgy is, hogy nem gyereknek olvassuk fel, hanem csak úgy, saját magunknak. Az ilyen szórakozásra pedig Ferenczi Szilvia Pormanó könyvei tökéletesen alkalmasak. Már az első részt is szerettem, és szerencsére a második sem okozott csalódást.

A kötetben adott egy fő galiba: kiderül, hogy létezik egy gonosz manó is, aki a szemétledobóban él, és ijesztgeti a gyerekeket, meg amúgy is, rosszban sántikál. A főhőseink pedig eldöntik, hogy ez ellen bizony tenni kell valamit, így tervet szőnek, hogy biztonságos lehessen a lépcsőház.

A történet legnagyobb bája kétségkívül a környezete. Szeretem, hogy Szegeden, egy lakótelepen játszódik, mert ez olyan magyarrá teszi az egészet. Ugyanígy csípem az egyszerű neveket is, mint a Vili, Zsolti vagy a Gizi néni.

Az írónő egész pofás manókat hozott létre most is, és érződik, hogy itt bizony épül egy háttérvilág, egyre több szereplővel, egyre több manóval, és az emberben automatikusan felmerülnek a kérdések is. Hány féle manó van? És hogy sikerült ennyi ideig titokban maradniuk? Van egy olyan érzésem, hogy a többi Pormanó mesekönyvben jön majd a válasz is.

Ferenczi Szilvia stílusa kellően lendületes, visz előre a szöveg, és külön tetszik, hogy még a dialógusokban is tanít. Mint amikor elmagyarázzák, hogy mi az aikido: nem tűnik szájbarágósnak, egy poénnal elüti az írónő az egészet, és közben nevetve tanul a gyerek. Szerintem ez a lehető legjobb hozzáállás, ha az ember mesekönyvet szeretne írni.

Egy dolog azért picit zavart: nagyon a kalandra volt kihegyezve a történet. Ez valahol érthető, hiszen a gyerekek ezt szeretik a legjobban, ha izgulhatnak. Én viszont jobban örültem volna, ha kicsit nagyobb teret kap a barátság. Gondolok itt a gyerekek, a manók, vagy a gyerekek és manók közötti kapcsolatra, leginkább Vili és a Pormanó kapcsán. Jó lenne őket csak úgy együtt látni hülyülni, játszani, mert emiatt még átélhetőbb lenne szerintem, hogy miért is félnek elveszíteni a másikat. De szerencsére azért akadtak szép pillanatok, leginkább a Kéményseprű és a Pormanó között. De szuper volt Kingát is többet látni.

Ó, és külön meg kell említenem Ráduly Csaba illusztrációit. Elképesztően gyönyörűek és cukik még mindig, a Pormanót külön meg kell zabálni, annyira édes volt minden egyes rajzon. De az emberi karaktereket is édesen ábrázolta Ráduly. Le a kalappal, szerintem a gyerkőcök is oda lesznek a rajzokért.

A mesekönyvet pedig bátran ajánlom a gyermeklelkű felnőtteknek, és azon 5 éven felüli gyerekeknek (akár felolvasásra is), akik szeretik a kalandos, vicces és gyönyörűen illusztrált történeteket.