Íme Kae Westa 15 kedvenc idézete a regényeiből

Íme Kae Westa 15 kedvenc idézete a regényeiből

0
Oszd meg!

Az mindig extrán érdekes, ha egy szerző elárulja, hogy melyek a kedvenc idézetei, részletei a könyveiből, hiszen így mi is ránézhetünk: minket is ez fogott meg a legjobban?

Ennek a szellemében megkértem Kae Westát, hogy mutassa meg nekünk a 15 kedvenc idézetét a regényeiből, és ő ki is gyűjtötte. Íme, a kiválasztottak! Vajon a te favoritod is közöttük van? 🙂

A DÉMON ÉS A PAPNŐ

1. “– Te Szárnyas… izé, Ascovado… Én azt hiszem, beszélnünk kéne.
Elhallgatott. Nem tudta, hogyan fogalmazzon, hogy ne legyen sértő, de nevetségessé se tegye magát. Megvárta, amíg a lovag felkönyökölt, és a válla felett hátranézett rá. Még a csillagfényben is jól látszott halvány szemének villogása.
– Figyelj! – kezdte újra a lány, és ezúttal nem gondolkodott. – Nem kell szeretnünk egymást. Én azt se bánom, ha megjegyzéseket teszel rám, én is fogok rád. De tudj róla, hogy szeretnék bízni benned. Nem megy, de attól még szeretnék.
Lyr bólintott. Ha ki is ült valami az arcára, a sötétben nem lehetett leolvasni róla.
– El kell ismerned, hogy gyanús alak vagy – ütötte a vasat Mortua. – Réges-rég előrelovagolhattál volna, hogy személyesen vidd meg a híreket Aynirának… már ha tényleg ismerősök vagytok, amit kétlek. Ereklyéket lopkodsz, és úgy használod őket, mint egy pap… És különben is, milyen név az, hogy Lyr?”

2. “Brietta tétovázott.
– Nagymester, ha…
– Nem búcsúzunk, lovag! – vágott közbe Loghor. – Elvárom, hogy teljesítsd a kötelességedet, és megtiltom, hogy bele merészelj halni!”

3. “Lyr Ascovado teste megroskadt, és ezúttal az Úrnő kezdett kétségbeesett hátrálásba. Varázshatalom nélkül nem maradt más a kezében, csak egy tucatnyi sebből vérző fiatalember, akinek egy nála százszor rutinosabb és ezerszer indulatosabb harcossal szemben kellett volna állnia a sarat, de már megtartani sem bírta a mágiából szőtt fegyvereket.
Loghor odalépett elé. Hangosan zihált, de arca – először, mióta szembekerültek egymással – visszanyerte szokásos, fölényes kifejezését. Két gyors, kemény mozdulattal ütötte ki a két kardot ellenfele kezéből, aztán felemelte a karját, és Lyr nyakának szegezte a nagymesterek pallosát.
– Takarodj ki a fiamból, patkány! – sziszegte.”

KARVALYSZÁRNYON

1. “Elmaradtak mögötte a sátrak. Mintha felerősödött volna a szélzúgás is, eltompította a maga mögött hagyott neszeket, és lassan leszárította a könnyeket az arcáról. Nem akadályozta, talán még tolta is magával, Calina pedig nem állt ellen. Égett a combja, ahol meglőtték, karja és nyaka még mindig sajgott a kapitány szorításától, de a legjobban a lelke fájt. A lány a kitaposott csizmában, akibe Caliannara a bizodalmát vetette, csúf kudarcot vallott, a grófkisasszonynak mégsem akaródzott visszavennie tőle a vezetést. Calina volt és maradt, egyedül a nem világosodó ég alatt, talpa alatt földig lapult a burjánzó gyújtoványfű és a zsálya.”

2. “Közben Shastor is odafent termett, hogy egy szekrényt taszigáljon hálószobájuk ablaka elé. Szemében düh és elszántság lobogott. Karon kapta Arinkát, szembefordította magával, és rászánt egy pillanatot, hogy magára kényszerítse a tekintetét.
– Odabent maradtok Blastannal. Ide aligha jut be bárki is, de ha kellünk, azonnal kiáltasz. – Tőrt nyomott szeretője kezébe, rászorította az ujjait. – Erős vagy, Arinka. Bármi történjen, kibírod.
Arinka sápadtan, de rábólintott. Calina szorosabbra húzta magán Zurvan zekéjét, és lenézett a szőke feje búbjára. Úgy tűnt, zsoldoséknál ez a módja a törődésnek: felvértezni az asszonyt is, hadd legyen önmaga utolsó mentsvára. Volt ebben valami borzongató.”

3. “Ne sírj, hallod? Elveszlek feleségül!”

4. “Calina fülig pirult. Reynir lobbant a tudatába, de ezúttal elűzte, nem engedte kettejük közé tolakodni. Mélyet lélegzett, aztán maga is hátrahajtotta a csuklyáját, úgy nézett szembe a férfival.
– Felénk a hálás királylány dolga, hogy megcsókolja a lovagot…
A szőke ellökte magát a fatörzstől. A tenyerébe vette Calina csurom vizes kezét, szemében a pajkos fényt komolyság váltotta fel.
– Ez egy türelmes királylány – mondta. – Megvárja, amíg a lovag is úgy gondolja.
Calina nem nézett el a szeméből. Most már az ő arcán is apró patakok folytak végig, a felhőkből lezúduló víztömeg dala elmosta körülöttük a világot. Mégis, az eső függönyén túl ott várt rájuk a grófság, a singallomi út, a szembenézés Varéval és a fiatal vőlegény… Kevés jutott nekik egymásból, irgalmatlanul kevés, akkor is, ha nem halogattak tovább. Calina felemelte a fejét, és közelebb lépett.
– A lovag úgy gondolja – suttogta.”

5. “Zurvan felkapta a fejét. Keze megállt a levegőben, arcára színtiszta döbbenet kövült. Végignézett a lányon, a cipője orrától a feje búbjáig, szeme megtelt áhítattal.
– Baszd meg, virágszál! – szaladt ki a száján, hogy egyszerre kellett rajta nevetni és meghatódni.”

NAPSÖTÉT

1. “Vrudla kereste a hangját egy pillanatig. Végül a palást felé biccentett, ami meg-megreszketett, sőt, foszladozni látszott, ha nem nézett rá egyenesen.
– Te vagy az Alkony?
– Az alkony, az éj, a homály maga… – Az ismeretlen széttárta a karját. – Agrodé vagyok.”

2. “Agrodé továbbra is a tenyerébe hajtott homlokkal, mozdulatlanul ült, amikor visszatért. Körülötte örök mozdulatlanságba fagyva üvöltöttek az Ifjak arcai, akiket Vrudla egyesével vadászott le a háború idején. Akadt, aki a Gauguron hegyén végezte be, másokat a puszta akaratával lobbantott lángra, vagy óriássá nőve tiport halálra; végül mindegyikük fejét levágta, és halomba hordta Agrodé színe előtt, aki a kegyével halmozta el érte, majd úgy döntött, emléket állít a pompás mészárlásnak. Miközben Vrudla felhevítette és elhamvasztotta egykori társai megcsonkított holttesteit, az Úr lehántotta a bőrt a koponyáikról. Egyik-másik fejet épségben hagyta, és Túminaat csarnokaiban helyezte el, míg a lenyúzott arcokat a trónusába olvasztotta. A Kárhozott rég nem emlékezett a neveikre, most azonban, miután Szelihé gyógyító keze felidézte benne azt a régi, avernaati napot, egymás után ismert rájuk. Dazana, az Éj, Kailana, a Vihar; Fuara, Calamo kedvence, az egész Avrelaron végighömpölygő ősfolyam megtestesülése. Micsoda elégtétel is volt elforralni a vizet a gazdátlanul maradt, roppant mederből!”

3. “– Nem érdekel a világ. Agrodé hozzám tartozik!”

4. “– A Vizek Ura vagyok, tanítvány. Az idő kezdete óta formálom a világot. A megadásodat akarom, nem a véredet.
Vrudla elbiggyesztette a száját. Felemelte a kezét, jelezve a hadainak, hogy ne kövessék. Ő maga a mederben gázolt előrébb, megtette a felét a távolságnak, ami elválasztotta Calamótól, majd könnyed intéssel száraz, szögletes kőtömböt húzott fel a folyam legmélyéről. Rátelepedett, visszaidézte a kezébe a Gauguront, és a térdére könyökölt.
– Ahogy mondtam, Calamo – kezdte –, eszem ágában sincs megadni magam. Az idő kezdete rég elmúlt, most, mint láthatod, én formálom a világot. Agrodé kedvére és a saját szám íze szerint – és a szám íze szerinti világban ti, Alkotók halottak vagytok.
– Mit akarsz hát, Nap? Magad is tudod, hogy nem fogok veled párbajt vívni.
Vrudla mosolygott. Szárnya ugyanabban a pillanatban repítette fel, amelyikben kibomlott. Egyenesen suhant a Vizek Ura felé, jobbjában felemelkedett a lándzsa. Röptében, arasznyival Calamo bal válla felett dobta el – ahogy pedig ellenfele önkéntelenül a fegyver után nézett, minden addiginál erőteljesebb szárnycsapással zúdult neki. Calamo visszafordult, de későn: Vrudla a torkára kulcsolta a markát, felemelte, elszakította a hullámmosta szirtről, és a magasba lódult vele.
– Nem, Calamo, én vagyok az, aki nem méltat arra, hogy párbajozzon veled! – sziszegte, és fellángoló kezét könyékig a Vizek Urának hasába mélyesztette.”

5. “– Csóknak fogom elnevezni – jegyezte meg kis tűnődés után Agrodé.”

6. “Abban a szempillantásban tisztán érezte maga körül az egész világot. Ott, diadala tetőpontján, ahogy Peraldo haldokló szemébe nézett, nem csak annak örökösen változó árnyalatait látta. Felfogta mindazt, ami létezett – a hegyeket, a réteket, a viharok szépségét és a szivárványt a harmatcseppekben –, és azt is, hogy mindez soha többé nem állhat helyre. Alkotót ölt, hidegvérrel és még hidegebb szívvel; Peraldo tett egy utolsó, döbbent kézmozdulatot, mielőtt a csuklója a porba koppant volna.”

7. “Vrudla ügyet sem vetett rájuk. Addig tombolt, amíg a lángoló szikla megrepedt a talpa alatt, keresztül a föld legmélyebb rétegéig, amíg odafent vörösre izzott a megrontott ég, amíg a felszálló hőség átgőzölgött az utolsó zöld ligeten, és megmozdította Túminaat falait.
Aztán megérkezett Agrodé.”

241 <- Az összes oldalletöltés 1 <- A mai adatok

Nincs hozzászólás