Exkluzív! – Olvasd el itt a Napsötét-folytatás Homálymély első fejezetét

Exkluzív! – Olvasd el itt a Napsötét-folytatás Homálymély első fejezetét

0
Oszd meg!

Bár a Napsötét nem ért véget olyan durva függővéggel, de így is ott van az emberben a kérdés: mi lesz ezentúl a főhősökkel? No és a legmenőbb karakterrel, Calamóval, a Vizek urával? Kell azért az a folytatás…

Kae Westa már el is kezdett dolgozni a Homálymélyen, ami a Napsötét második kötete lesz. A legelső fejezetet pedig csak itt, csak most, ti is elolvashatjátok. Jó szórakozást!

KAE WESTA – HOMÁLYMÉLY 1. FEJEZET

Homályföldnek hívták a vidéket, aminek közepéről az istenek hegye tört az ég felé, pedig a homály mindenütt jelen volt: az erdők árnyaiban, az óceán mélyén, a város, Új-Avernaat szegleteiben és boltívei mögött. Behatolt a földmély vájataiba, megbújt a legszűkebb résekben; látott, hallott és érzékelt mindent, ami Túmilar világán megesett, és vad tombolással kezdett fodrozódni, amikor a hegycsúcs fölött fellángolt az ég.
Az ég lángolt, a világ pedig beledermedt a pillanatnyi rémületbe. Elnémultak a tanítványok a teremtőasztalok mögött Új-Avernaat falai között, felkapta a fejét a magányos Alkotó a Vizek Csarnokában. Megriadtak a cserjék ágait borzoló szelek a dombokon: felfelé lendültek, belekapaszkodtak testvéreikbe, a fellegekbe, és magukkal sodorták őket, egészen a világ négy szegletéig. Meglapultak az árnyak a dombok oldalában, magukra húzták a köveket a patakok mélyén; elcsitult a hegy lábának vidékét benépesítő Utolsó Légió is, holott szörnyszülöttei közt sosem szűnt meg a motoszkálás, bömbölés, a süvöltő karmok és homályból vett testet feltépő fogak nesze. Prémes, agancsos, fürge és ártalmatlan teremtmények kushadtak a fűbe és az üregeikbe, aztán mégis menekülőre fogták, sebesen, akár a gondolat. Túmilar idejekorán megtanulta, hogy félje urai hatalmát – hogy térdet hajtson előttük, aztán pedig kitérjen az útjukból, ha nem akar örökre elveszni a felcsapó gomolygásban, vagy elhamvadni a semmiből előlobbanó tűzben. Most is hallgatott minden lélek földön és égen, pedig isteneik ez egyszer szikrányi figyelmet sem szenteltek nekik.
A hegycsúcson álltak, magasan az eleven ragyogásból kovácsolt patakok és a tűzből szőtt virágok felett; két iszonytatóan szép, égre törő alak. Agrodé, a testet öltött homály – Mindenek Sötét Fejedelme, ahogyan egykor hívták, az Úr, ahogyan azóta is szeretett gondolni magára – széles vállú volt és impozáns, holdszín-sápadt vonásai kavargássá foszlottak az alantas szemek előtt. Istenpárja úgy izzott mellette, akár a karcsú, tűhegyes lándzsa, amivel igába hajtotta a világot. Felfelé szegték az állukat, szemük – az aranyló és az éjsötét – keresztülnézett a lángokon és a légen, át a hideg, halott Semmin. Nem törődtek a lábuk alatt elterülő világgal: hatalmuk és képzeletük egyként lépte át annak határait.
– Készen állsz, szépségesem? – Társának lángoló izgalma mindössze halvány alig-visszhangot vetett Agrodéban. Csupán gyönyörködni tudott benne, osztozni nem: ő maga megszámlálhatatlanul sokszor emelte már fel így az erejét, a megszokás pedig egyet jelentett az unalommal, ami sötétebben ülte meg a mindennapokat, mint a gomolygás a homályföldet.
Oldalra nyújtotta roppant, erős kezét. Finom ujjak simultak bele: Vrudla, a Fényességes elszántan bólintott, tekintetét egyetlen pillanatra sem fordította el a szemhatáron túlról.
– Készen. Csak próbáljanak közbeavatkozni!
Vrudla tenyerén szikrák pattantak, izzással és bizsergéssel töltötték meg az Úr hűs markát. Akarata nyomán tűzhullám seperte végig az eget, szét a négy égtáj végtelenjéig; a mindenütt jelenlévő gomolygás volt a legfőbb tanúja, mint esnek áldozatául a menekülő fellegek.
– Pedig megteszik! És azzal fogják végleg betölteni a szerepüket. – Agrodé szavait lenézés itatta át. A homály ott zengett mélységes mély hangjában is: a része volt, akárcsak a keze vagy fénylő tincsekkel sávozott, éjszín hosszú haja, állandó, örök kapcsolatban állt vele a világ legtávolabbi zugáig. A gomolygás mindent látó tekintettel ruházta fel, ha akarta, és elvitte sötét jelenlétét a legapróbb árnyas foltba, a legészrevétlenebb homályfoszlányba – de közben ott ült a vállán is, szüntelenül fodrozódó palástként. Meghajolt az Úr akarata előtt, és kiszolgálta szeszélyeit, közben pedig mindegyre a Fényességes felé sodródott, átlobogva és megerősítve a szenvedélyt, ami egymáshoz kötötte a két hatalmasságot. Vrudla – aki csak néhány évszakkal korábban emelkedett Agrodé mellé, istenrangra – vasmarokkal uralkodott a fénye felett, ám az Úr szabadon engedte saját lényegét, az pedig ezúttal is tanújává tette mindannak, ami Túmilarban történt.
Alant, Új-Avernaatban ajtók csukódtak: a város elöljárói, az Alkotók összeterelték tanítványaikat ivóikban és csarnokaikban. Ki a tehetetlen harag pírjával, ki félelemtől elszürkülő arccal torpant meg, hogy a fenyegető vészt fürkéssze; még a csillagokkal pettyezett szempár is megrebbent, amelynek figyelmét oly régóta nem ébresztette fel semmi. Daero, az Égbolt felhőfakó vonásait kín rántotta össze, amint a tűzförgeteg keresztülsepert a birodalmán. Felleggyermekei halála meggörnyesztette a hátát, keze ökölbe szorult, aztán ernyedten lefelé hullott.
– Az övéiket védik. – Agrodé nevetett, a ragyogó szirt harsogóvá erősítette a kacaját. – Hiszen ha tudnák, hogy mostantól mennyivel könnyebb lesz a soruk!
– Egy szóval se mondtam, hogy ezentúl békén hagyom az Alkotókat meg a talpnyalóikat, csak mert végre lesz egy új világ, ahová nem kötnek béklyók. – Vrudla arcán táncot jártak az ég visszfényei.
– Gondolod, még visszavágysz majd ide, ha ott végre semmi sem áll az utadba? – villantotta rá feneketlenül sötét szemét az Úr. Ő maga azt sem bánta volna, ha sosem térnek vissza: az eltelt évszakok bőven elégnek bizonyultak hozzá, hogy minden maradék érdeklődését elveszítse a nyüzsgő, eleven Túmilar iránt, ami mostanra oly hasonlatossá vált a számtalan, rég elpusztult többi világhoz.
– Nem szokásom megfutamodni – emelte fel állát büszkén a Fényességes. Saját derengésükben fürdő, örökifjú vonásait gőg rajzolta át.
Agrodé gyönyörködött benne. Nyúlánk termetében, aranyló bőrében, amit a könnyű vért és a ragyogásból szőtt, kurta palást a karján és a lábszárán is fedetlenül hagyott. Egykor napszín fürtjei sápadt- és tűzarany zabolátlanságban omlottak a hátára, szemében egyszerre lángolt kajánság és vérszomj. Szépséges volt, és tündöklése dacára is sebezhető – hiába emelkedett isteni rangra, Daero Elsőszülöttjeként származása Túmilarhoz kötötte. Ami fájt a világnak, az sebet ütött őrajta is, és ami neki ártott, az kárt tett Túmilarban. Ez vezetett a teremtett világ felosztásához istenek és Alkotók között; ez szülte az újfajta, törékeny hatalmi egyensúlyt, ami szüntelen dühvel töltötte el a tombolni vágyó, zabolátlan Vrudlát.
Agrodé ajkán sötét mosoly kelt, míg alant a homályföld átláthatatlan sötétje vetett árnyszerű tajtékot a kilátásra, hogy a fiatal fényistennek most már nem sokáig állhatják az útját evilági korlátok.
Eljött az idő, hogy újraírják a mindenség törvényeit.
Egyszerre nőttek óriássá. Lábuk alatt eltörpült a hegy, el egész Túmilar. Vrudla tenyere izzásig hevült, leolvadt róla a bőr, és fellobbantotta az Úrét is; az élő tűz előtört az ereiből, belemart az Agrodé kezéből előgomolygó homályba, és keresztüláramlott rajta. A sötét palástot tündöklés hatotta át, az éjszín tincsek között vakítva ragyogtak az ezüst sávok, amelyeket legelső egyesülésük szívott az Úr hajába. A holdszín-sápadt bőrön aranyvillámok futottak végig, Vrudla erei pedig fekete márványmintával törték meg az izzást, ahol a gomolygás mohón a bensőjébe férkőzött. Így álltak még egy pillanatig, a világ fölé nyurgulva, egymás erejétől átjártan – aztán átszakították az anyagi valóság szövetét.
Az ég megrándult, a napkorong fehérré hűlt, majd újra narancsvörösen lobbant fel. Hasítékok támadtak a homályföld mélyén, mint mohó szájak az Utolsó Légió talpai alatt, és futottak szét egészen Új-Avernaat faláig. A fénypatakok feltündököltek és kiégtek a hegyoldalban, a tűzvirágok sercegve pattantak el. De meghasadt a magas ég is, elősötétlett mögüle a mindennél feketébb, anyagtalan Semmi: a végtelen, ami Túmilaron kívül létezett.
Messze a város legtetején apró, bokáját verő ezüsthajába öltözött alak robbant elő tornya magányából: Szelihé, a Rend letéteményese, a korábbi fényisten a korlátba kapaszkodott, és a magasba fordította iszonyodó arcát. Akkor már nem csupán az égbolt lángolt, hanem a hegyek is a látóhatár peremén; erdők és bozótosok gyulladtak ki sorra, fölöttük füst helyett az Úr ereje sötétítette el a levegőt. Túmilar sikoltott, amint az Alkotók hiába lapuló szellemgyermekei és Peraldo, az Életadó tollas-bundás, alsóbbrendű teremtményei hirtelenjében pernyévé hamvadtak; Vrudla elsápadt és megtántorodott, de Agrodé keményen szorította a kezét, a megsűrűsödő homálypalást pedig magától kavarodott a lába köré, hogy megtartsa.
– Csináld, szépségesem! – mennydörögte az Úr. – Most!
Vrudla elrúgta magát a hegycsúcsról. Fénypalástja kavarogva lefelé hullott, amint karcsú vállából elősarjadt a szárnya. A magasba tört, ajkát erőfeszítés préselte vonallá; Agrodé roppant árnyként emelkedett mögé, készen, hogy elkapja, ha lezuhanna, de a Fényességes nem ingott meg. Olyan közel szárnyalt az ég hasítékához, ameddig csak tudott – akkor felemelte sebzett tenyerét, és egyenesen a Semmibe irányította az ereiből feltörő istenlényegét.
Összezsugorodott ott az ég kárpitján, ahogy kiadta magából hatalma javát, de a Semmi meghajolt az akarata előtt. Az élő tűz nem hunyt ki az ürességben: lángcsóvaként kavargott, amíg Agrodé a párja mellé suhant, irdatlan tenyerébe vette, és maga is a hasítékba küldte az erejét. A feltörő homály lángra kapott és anyaggá tömörült; az Úr érte nyúlt, megragadta és kihúzta a Semmiből, Vrudla pedig ereje maradékával forrasztotta be mögötte az égbolton tátongó sebet.
Lent, Új-Avernaatban ekkor sietett ki a terekre, utcákra a négy Alkotó. Megacélozott akaratukat egybefonta a kétségbeesés. Felszegte állát a Vizek Ura, mire Túmilar másik oldalán felhorgadt és kiöntött az ősóceán: vize végigmosta a világot és kioltotta a lángjait. Karját emelte az Életadó, és a kiégett fák új erővel fúrták a mélybe a gyökereiket, megperzselt csonkjaikon friss hajtások fakadtak. Intett a Föld Ura, és a hasítékok megteltek érctelérekkel, aztán nyom nélkül elsimultak. Egyedül Daero, az Égbolt állt leeresztett kézzel, döbbenten, a gomolygás pedig hangtalan gúnnyal kacagta körbe, amint a birodalma peremén formálódó új világra szegezte elképedt tekintetét.
– Agrodé, gyerünk! Fejezzük be!
Vrudla szava – éles és tetterős, amint a világ sebeivel egy időben az övéi is behegedtek – visszarántotta az Úr figyelmét a régi alattvalókról az új teremtésműre. Az izzott és kavargott, ahogyan istenlényegeik egyesültek benne, aztán sziklává, az új föld csontjává szilárdult. A Fényességes most újra megnőtt, és ezúttal ő ragadta karon és húzta magával Agrodét, vissza a hegycsúcsra. Akarata kinyúlt, galléron csípett egy elkésve menekülő, túlélő szélifjat; ujjai a légből szőtt szolgateremtmény szíve köré fonódtak, és egyetlen lüktetéssel robbanásig hevítették, aztán az új föld köré kanyarították a holttestet, és új égboltot formáltak belőle.
– Érzed? – Vrudla kacagása betöltötte az eget. – Végre egy hely, ami méltó lesz hozzánk!
Túmilar beleremegett a hangjából kicsengő diadalba, akarata erőfeszítés nélkül alakította az újszülött világ felszínét. Az immár betöltötte a fél eget, és egyre nőtt, irdatlan árnyékában fakó csillagnak tetszett a pislákoló napkorong. Többé nem csupán Daero bámulta odalentről, hanem testvérei és mind az összes tanítvány, de még a tornya tetejére kövült Szelihének is torkára forrt az örök énekszó, miközben nézte. Agrodéban – és Túmilar összes sötét zugában – fekete tűzként lobbant fel a káröröm.
– Akarsz rá új, saját Alkotókat? – hunyorított Vrudlára az Úr, és hozzásimította az akaratát az övéhez, hogy együtt formáljanak izzó talajt, fortyogó lávatengereket és árnyékként vibráló, foszladozó fákat. – Rabszolgákat, akiket igába hajthatsz, hogy a kedved szerint alakítsák tovább?
– Nincs szükségem rájuk. Különb munkát végzek egymagam, mint akárhány rabszolga.
Agrodé a lüktetve formálódó új világot, kettejük új világát nézte. Érezte benne a vad nyerseséget, a kezdet végtelen lehetőségeit. Talán ezúttal sikerül mást, többet létrehozni, mint mostanáig, talán Vrudla szenvedélye eléggé áthatja majd ahhoz első közös munkájukat, hogy még a homályba is színt vigyen…
– Igazad van – mormolta. – Nem rabszolgák kellenek ide. Új ég kell és új föld, frissesség, kihívás… egy új rend, egy méltó ellenfél… – tette még hozzá, és a fejük felett sötéten felvillant az új teremtésművet alakító, tevékeny homály.
– Ugyan ki lehetne méltó kettőnkhöz? – A Fényességes hátraszegte a fejét. Homlokán büszke dicsfény lángolt.
Agrodénak elakadt a szava, ahogy rápillantott, odafent, az ég magasán pedig hirtelen nőtt kétszeresére a formálódó világ, mintha csak a homályisten elragadtatása dagasztotta volna. De nemcsak nagyobb lett, hanem sűrűbb, nehezebb is. A beleszőtt gomolygás Vrudla felé zúdult; Agrodé pislogva zökkent vissza elbámulásából, hatalmas kezét emelte, hogy megtartsa vele – de hiába nyúlt utána. Túmilar úgy rándult meg, mintha irdatlan szélroham taszította volna odébb, az új világ pedig már zuhant is, sebesen zuhant lefelé.
A mindent látó tekintet az egészet érzékelte. A sikoltva meglapuló tanítványokat szerte Új-Avernaatban, a Vizek Urát, amint hirtelen éledő hullámmá csobbanva visszafelé süvített, városa és a benne élők – köztük mindenkinél jobban szeretett testvére – védelmére. Szelihét, aki lebbenő hajjal vetette le magát a tornyából, és már rohant is harsogó énekszóval, hogy ha lehet, megakadályozza a két világ összeütközését, és legfőképpen látta Vrudlát, amint szárnyat bontott és az égre lendült, hogy kitérjen, hogy meneküljön…
És látta azt is, amikor elkésett.
Szelihé dala megszilárdította odafent a levegőt, de ez sem fékezhette meg a lezúduló katasztrófát. Földrész nagyságú, éles sziklatömbök hasadtak le az új világról. Szisszenve hullottak alá; egy a derekán, egy másik a szárnyán találta el Vrudlát. A Fényességes kiáltott és elernyedt, Agrodé pedig hiába kapott utána: keze, teste, kétségbeesése anyagtalan gomolygássá foszlott, amint az új teremtés dübörögve becsapódott, és összezúzta szépségesét.
Túmilar úgy rázkódott meg, hogy még a Föld Ura, a bősz Nagardo is leesett a lábáról. A letarolt vidékek szétszakadtak, a roppant hegy ötfelé hasadt. Izzó patakok törtek fel belőle: talán a föld eresztette ki a vérét, vagy Vrudla leglényege szivárgott ki a testét megtörő világrom alól. Az élő tűz sisteregve egyesült a kiloccsanó ősóceánnal, és a lég forró, fehér párával telt meg, amint elforralta. Az Utolsó Légió még életben maradt tagjai visítva főttek meg benne, émelyítő bűzzel töltve meg a halálra sebzett homályföldet, aztán a fehérség lehűlt és kristályokká csapódott ki, amint a lökéshullám körbeérte Túmilart.
Agrodé látta mindezt, látta és érezte, de fikarcnyit sem törődött vele. Gomolygása megszilárdult, újra összeállt; hatalmas keze megragadta és bontani kezdte az összezúzódott törmelékhalmot, ami Vrudla testét rejtette. Nem vett róla tudomást, hogy körülötte dermesztővé fagy a levegő, hogy Nagardo talpra áll, és parancsszavakat harsogva csendesíti el háborgó uradalmát, hogy Calamo, a Vizek Ura másodmagával tér vissza, és felhőkké formálja az égen a dermedést, amelyből úgy szitál lefelé a friss hó, akár korábban a pernye. Peraldo, az Életadó legyőzötten rogyott térdre, és hiába kutatta a talajban fái gyökerének nyomát, Daero pedig máris szellemgyermekeket, új szeleket teremtett, és szigorú szóval munkára fogta őket. A törmelék elmállott a homályisten tenyere alatt, és Vrudla, a Fényességes mozdulatlanul hevert az ötfelé hasadt hegy omladékában, ami nem sokkal azelőtt még dicsőségük színhelye volt. Agrodé úgy vetődött mellé, akár az eszelős, vállon ragadta, felemelte, megrázta, és haragfeketévé sűrűsödött körülötte a kavargás, amikor Vrudla feje ernyedten hátracsuklott.
Megállni érződött az idő, amíg ott térdelt, szépségese megtört testével a karjában, tehetetlen dühvel sötét szívében. Körülötte az Alkotók újra meg újra kiálltak a magába omló Túmilar felszínére. Ismét óceán formálódott a világ túlfelén, majd megfékezhetetlenül fordult az ég, a föld, önmaga ellen. Faóriások teremttettek újjá és fagytak sziklakeményre a mindent elborító hidegségben. Az ég szilánkokra tört, réseiből előkomorlott a fenyegető Semmi, míg Vrudlából egyre szivárgott az élet, amelynek kötelmeit majdnem sikerült maga mögött hagynia.
Végül elült a recsegés, a szél és a víz bömbölése. Csak a dal maradt, Szelihé, a régi isten éneke, az hullámozta körbe Agrodét. Alakja ezüstlő árnynak tetszett a mindent betöltő fehérségben, és a homály utat engedett neki önmagában.
Szelihé keze a Fényességes homlokára, majd a mellkasára rebbent, ott felizzott, és Vrudla összerándult, amint a gyógyerő új szikrát lobbantott kihűlt, makacs szívében. Levegőt vett, szemhéja megreszketett, de nem emelkedett fel – Szelihé csendes, fagyos tekintete pedig a térdeplő homályisten szívébe hasított, tele néma ítélkezéssel.
Agrodé talpra állt. Magához fogta Vrudla öntudatlan testét, és lassan megindult, maga sem tudta, merre. Elhaladt a világukat gyógyító, erőfeszítéstől sápadt Alkotók között, keresztül a jeges pusztává lett vidéken, a homály pedig köréje gyűlt, és úgy kísérte el, akár holmi roppant, átokként örvénylő palást.

160 <- Az összes oldalletöltés 1 <- A mai adatok

Nincs hozzászólás