Exkluzív! – Olvasd el a Mikrofonpróba első fejezetét!

Exkluzív! – Olvasd el a Mikrofonpróba első fejezetét!

4
Oszd meg!

Tegnap lett leleplezve a harmadik regényem, a Mikrofonpróba borítója, éljen! Ez azt is jelenti, hogy a könyv október elején már meg is jelenhet a Könyvmolyképző Kiadó gondozásában.

A jó hírek örömére úgy döntöttem, hogy megosztom veletek a Mikrofonpróba első fejezetét! A sztori Áron szemszögéből indít, és tartalmaz pár spoilert a Fogadj el! kapcsán, gondoltam jobb, ha előre szólok.

Jó olvasást kívánok az első fejezethez! A regény fülszövegét ide kattintva olvashatjátok el, és elő is jegyezhetitek, ha szeretnétek 🙂

Rácz-Stefán Tibor: Mikrofonpróba 1. fejezet
1. fejezet
~ Áron ~
Augusztus 31., szerda

Hát ez vérciki.
Áron az ajtóból lesi, ahogy Dávid ott szorong az egyszemélyes szobában a szüleivel. Az asszony a polcra pakolja Dávid könyveit, míg az apja undorodva néz szét helyiségben.
Áron ismeri ezt a tekintetet, pontosan tudja, min járhat a férfi agya. Amikor először meglátta a koleszt, neki sem tetszett, korántsem olyan lélegzetelállító, mint a patinás Szép Remények Gimnázium, aminek az épülete kívülről tobzódott a barokkos cikornyában, belül viszont a legmodernebb technikai eszközökkel volt felszerelve.
Gyorsan emlékezteti magát, hogy a külső nem minden, ami kívülről szép, az belül lehet rohadt, pont, mint a gimi volt. Lehet, hogy az Ady külseje és belseje ott ragadt a ’80-as években, de itt legalább biztonságban vannak.
Ez „őrült picsa”-mentes övezet, itt senki sem rohangál pisztollyal, mert az osztálytársai köcsögök voltak vele.
Mielőtt a másfél évvel ezelőtti iskolai lövöldözés emléke a felszínre törhetne, Áron ökölbe szorítja a kezét, és megrázza magát. Nem akarja újra felidézni a rettegést, hogy őt is eltalálja a golyó, és hogy mennyire féltette Dávidot, miközben ő az inzulinhiánytól kábán, magatehetetlenül feküdt az üres tanáriban.
– Fiam, mi lassan megyünk – közli Dávid apja, miközben a srác csak ül az ágyon, és a hátizsákját szorongatja. – Biztos vagy benne, hogy itt akarsz maradni? Ezen a…
Nem fejezi be. Naná, hogy nincs töke kimondani. Tuti feltűnt neki, ahogy Áron szúrós tekintettel méregeti.
Dávid csak bólint, mire az anyja a szája elé kapja a gondosan manikűrözött kezét. Szemmel láthatóan még mindig nem tudta feldolgozni, hogy a fia nem beszél.
Dávid már másfél éve nem szólalt meg társaságban, azóta, hogy az iskolában agyonszekált legjobb barátnője, Petra kinyírta magát, de előtte még végzett az akkori osztályfőnökükkel és kábé a fél osztállyal. Az ő életüket örökre elvágta, a többieknek pedig, akik ennek tanúi voltak, maradandó lelki sebeket okozott az ámokfutásával. Dávid nem hajlandó senki mással beszélni, csak Áronnal, és csak akkor, ha kettesben vannak. De ők legalább élnek…
– Kisfiam, ez a tiéd – szól az asszony, és diszkréten lerak Dávid elé egy hitelkártyát. – Ha bármire szükségetek lenne, használjátok bátran.
Dávid nem veszi el, mire az asszony becsúsztatja a fiókba. Áron nem bánná, ha az ő szülei is hasonlóan támogatnák. Vagy legalább kommunikálnának vele, de ők most is Németországban dolgoznak, és a lehető legkevesebbszer beszélnek vele. Ez nyáron sem volt másként, hiába lakott náluk, amíg a németeknél gályázott. Bár tudja, hogy Dávid szülei sem tökéletesek, de legalább érződik, hogy tenni akarnak valamit, csak annyira elcseszettek, hogy minden próbálkozásuk hamvában holt szánalom.
– Beszéltünk a pszichológusoddal, a kezelést folytatnod kell. Holnap reggel pedig az igazgató úr vár az irodájában – folytatja a férfi, és szigorúan Dávidra néz. – Szeretnénk, ha rendben lennél. Mindent azért teszünk, hogy neked jó legyen.
Dávid felpillant az apjára, és egyszerűen csak bólint anélkül, hogy bármilyen érzelem kiülne az arcára.
Áron megköszörüli a torkát, amitől a szülők figyelme rögtön rá irányul.
– Ne aggódjanak, gondoskodom róla.
A nő fájdalmasan sóhajt, majd megigazítja a ruháját. A csuklóján gyémántokkal díszített karkötő csillog, az arcán elkenődött a szemfesték. A férfi öltönyben feszít, és úgy lesi a színarany karóráját, mint aki fontos tárgyalásra siet.
– Kicsim, ha bármi van, hívj, vagy írj. Kérlek, valahogy lépj velünk kapcsolatba – az asszony kisimít Dávid arcából egy hosszúra nőtt, szőke hajtincset, amit a srác közönyösen tűr, és még szorosabban öleli a hátizsákját. Áron sejti, hogy így akarja elrejteni a remegését.
Dávid bólint, válaszul az anyja megpuszilja a homlokát.
Tavaly hetente egyszer írt a szüleinek e-mailt, a lehető legszükségesebbeket, alig volt pár sor, aminek több mint a felét Áron fűzte hozzá. Idén is ez a legkevesebb, amit el kell érnie Dávidnál.
– Fiam, ha megunod ezt a lepratelepet, üzenj – veregeti meg Dávid vállát az apja, és újra körbenéz a szobában. Most már nem is leplezi az undorát, úgy fintorog, mint aki valami nagyon büdöset szagol.
A falakra ráférne egy festés, a sarokban pókháló lebeg, az asztal tele van karcolásokkal, a beépített szekrény már vagy ötven éve itt rohadhat, az ablak pedig nemcsak koszos, de több helyen össze is karistolták.
Valóban nem egy olyan környezet, amihez Dávid eddig szokva volt. Áronnak eszébe jut a srác hatalmas otthona, a medence, ahol a tavaszi szünetben szórakoztak, a kosárpálya és az a sok luxus. Itt ebből semmi nincs. Ám mégis ezt a helyet választotta.
Áront választotta, ez pedig nem csak büszkévé, de boldoggá is teszi, hiába suttogja egy átkozott hang a fülébe, hogy túl nagy a felelősség, amit a lelki sérült fiúval magára vállalt.
Áron beljebb lép, miközben a nő szélsebesen elhúz mellette. A férfi is szedelőzködni kezd, de még mielőtt kimenne az ajtón, megáll előtte.
– Örülök, hogy vagy neki. Figyelj rá továbbra is – teszi a vállára a kezét. Áron teljesen megdöbben, mert még mindig nem hiszi el, hogy az egykor homofób csóka ennyire megváltozott, és elfogadja őket.
Persze azt se gondolta volna, hogy két évig ugyanazzal az emberrel fog járni, és az ráadásul egy srác lesz. Mindig is sejtette, hogy a fiúkhoz is vonzódik, de úgy volt vele, kiköt majd egy lány mellett, és elillannak a meleg fantáziák. Sosem tartotta magát melegnek, de biszexuálisnak sem. Néha megnézett egy-egy helyes fiút, és ennyiben ki is merült a dolog. Annyira biztos volt benne, hogy heteró…
De aztán jött Dávid a maga esetlenségével, az édes rajongásával, a félénk tekintetével, és onnantól kezdve Áron számára nem létezett más. Egy kis idő kellett, hogy mindezt elfogadja, de most már el sem tudja képzelni, hogy bárki más iránt is úgy érezhet, mint a fiú iránt.
– Minden tőlem telhetőt megteszek – motyogja Áron, mire a férfi biccent, és a feleségével együtt távoznak.
Pár másodpercig néma csend telepszik a helyiségre. Áron ledobja a sporttáskáját az asztalra, majdnem lesodorva Dávid regényeit.
– Anyám, megint megvetted a fél könyvesboltot? – mondja szórakozottan.
Áronnak minden hibája ellenére tetszik ez a szoba, néha irigyli is Dávidot, hogy egyedül lehet, bár neki mostanra a szobatársa lett a legjobb barátja, vele nem gáz együtt lakni egy lyukban. Mégis, a magány néha hívogató, különösen egy hosszú nap után. Kár, hogy neki nincs miből fizetni a kolesznak a privilégiumért.
Petra tette nemcsak az áldozatai családját tette tönkre, hanem az övét is. Áron apját Bálintnak, a Petra által lelőtt egyik osztálytársuknak az apja alkalmazta, és rögtön kirúgta, amint rádöbbent, hogy Áron Petra legjobb barátjának a pasija. Pedig már kezdtek helyrejönni a dolgok, az adósságaikból is szépen lefaragtak, aztán egyszerre minden összeomlott… Azóta a szülei Németországban robotolnak, ő pedig itt maradt.
Leül Dávid mellé, és megsimítja a selyemlepedőt. Imádja még a tapintását is, teljesen más, mint az ő kínai boltban vett gagyija. Ennyit arról, hogy Dávid nem csempészett be némi luxust a lepratelepre.
– Egyre könnyebben húznak el. A legutóbbi alkalmakkor teljesen ki voltak akadva – szólal meg Áron, és felidézi magában, hogy az őszi, a téli és a tavaszi szünet végén mekkora hisztit vágtak le a barátja szülei, amiért visszajön ide.
Pedig az első félévet még csak nem is együtt kezdték. Az iskolai lövöldözést követően Dávid néhány hónapra magántanuló lett, mert képtelen volt emberek közé menni, Áront pedig rögtön bedugták az Adyba a szülei, amint az apja külföldi munkalehetőséget kapott. Meg se fordult a fejükben, hogy magukkal vigyék, és ami azt illeti, Áron se szívesen ment volna. Így is túl ritkán látta Dávidot, amíg külön városban éltek, ezért is örült annyira, amikor tavaly szeptemberben Dávid úgy döntött, ő is az Adyban akar tanulni.
– Már egy éve ide járok, volt idejük megszokni – jegyzi meg Dávid, és rámosolyog. Jóleső, meleg mosoly ez, és ahogy Áronra néz, úgy csillog a szeme, mintha minden perc ajándék lenne, amit vele tölthet.
– Csodálkozom, hogy fél évig kibírtad magántanulóként. Majd megőrültél nélkülem, ugye? Hiányzott a látványom, igaz?
Áron befeszít, mire Dávid a karjára csap, és teljesen elpirul. Áron azonnal magához rántja, elkapja a derekát, és olyan közel húzza, ahogy csak tudja. A fiúból mennyei illat árad, válláig érő szőke haja csiklandozza a tenyerét, ahogy beletúr.
– Hiányzik a borostád – sóhajtja Dávid, és végigsimít Áron arcán.
– Várj csak pár napot…
Dávid rákacsint, ami láttán Áron elégedetten felmordul. Hosszú volt ám a külön töltött nyár, alig bírta ki, hogy nem találkozhatott a fiúval. Megsimogatja Dávid aranyló fürtjeit, egek, mennyire selymes! Dávid lehunyja a szemét, mintha beleveszne az érintésébe.
– Menjetek szobára!
Áron halkan szitkozódik, ahogy észreveszi az ajtóban vigyorgó Mátét. Már megint nőtt a nyáron, szinte már lefejeli az ajtófélfát, de még mindig durván sovány a magasságához képest, pláne ebben a bő szabású rövidgatyában, amiben a pipaszár lába még cingárabbnak tűnik.
– Ott vagyunk, és most húzz el – morog a szobatársára, mert tényleg szeretne kissé közelebb kerülni Dávidhoz.
– Most mondanám, hogy kurvára cukik vagytok – vigyorog Máté –, de pont ennyi az, amit még elbír az igencsak toleráns gyomrom. Szóval tápászkodjatok fel, és menjünk ebédelni. Egész nyáron arra a rohadt sült krumplira vágytam!
– Addig fogsz itt hisztizni, amíg el nem indulunk, ugye?
– Elképzelhető. Persze ha folytatjátok, és lekerül rólatok ez meg az, kitolatok, és elhúzok egyedül, de jobban örülnék, ha nem feszegetnétek a határaimat.
Dávid eltolja egy kicsit Áront, majd szétnyitja az ajkait, mintha mondani akarna valamit.
Feszült csend telepszik a szobára, Áron szíve máris hevesebben dobog. Ez lehet a pillanat, amikor Dávid végre más előtt is megszólal!
Áron lelke csordultig telik reménnyel, egyre nehezebb elviselnie a tudatot, hogy az átélt traumák hatására talán valami végleg eltörött a barátjában.
Dávid azonban csak vesz egy mély levegőt, feláll, és kelletlenül kiveszi a fiókból a szüleitől kapott kártyát. Kezel Mátéval, és az ajtó felé fordítja a fejét, jelezve, hogy induljanak.
Áron grimaszolva kel fel az ágyról.
– Amúgy is, idő van, nem? Ilyenkor szoktad szúrni magad – veti oda Máté a folyosóról. – Örülj, hogy jöttem.
Áron dühében a fejéhez kap.
Már megint elfelejtette.
Annyira rühelli azt a szart, hogy az valami hihetetlen. Úgy érzi, sosem lesz képes megszokni, hogy bizonyos időközönként ennie kell, akkor is, ha nem éhes, az pedig, hogy pent használ, még keservesebb. Nem a fájdalom miatt, meg sem érzi a szúrást.
Azt gyűlöli, amit a pen szimbolizál: hogy beteg, és gyógyszerre van szüksége, ha pedig mindez kiegészül azzal, hogy a műveletnek szemtanúi vannak, az még kellemetlenebb érzésekkel tölti el.
– Rohadt cukorbetegség – motyogja, miközben Dávid aggodalmas pillantása kíséretében a zsebébe süllyeszti az inzulint.

1056 <- Az összes oldalletöltés 1 <- A mai adatok

4 Hozzászólások