A testőr meséje – Exkluzív kiegészítő Karvalyszárnyon novella

A testőr meséje – Exkluzív kiegészítő Karvalyszárnyon novella

0
Oszd meg!

Az írónőtől kaptunk egy másik meglepetést is, méghozzá egy kiegészítő novellát a Karvalyszárnyonhoz! Itt Calina 13 éves, és Vare meséli el neki a régi szerelme történetét.

A Karvalyszárnyonban érintőlegesen már szóba került a téma, amikor Zurvan elmesélte, hogy ölt először, amikor lopkodták a tyúkjaikat. Most a teljes történet megismerhető! Jó olvasást.

Kae Westa – A testőr meséje

Bartillia városa még sosem látott ehhez fogható égiháborút. Harmadik napja szakadt az eső, párába és szürkeségbe burkolta az utcákat, tereket és a gróf palotáját. A kereskedők házaiban és a szegénynegyed sikátoraiban egyként átkozták a sorsot, míg Bartillia urának egyetlen leánya végigsírta miatta a délutánt, amikor az özön – jóformán a semmiből – lezúdult; csupán annak a férfinak az arca maradt szenvtelen, aki az egészért felelősséget vállalhatott volna.
Vare Pelagios együttérzéssel, mégis rezzenetlenül figyelte ifjú úrnőjét. Caliannara tizenhárom éves volt, még ügyetlen a vívótőrrel, de meglepően jó íjász, a legutóbbi vadászaton pedig, amelyre elvitték, megakadt a szeme egy zajos társaságon. Korban és rangban ugyan kétségkívül illett hozzá a három úrfi és a társaságukban időző, nyafka nemeskisasszony, Vare azonban látta, hogyan méregeti Caliannarát a hangadó bárófi. Akár a prédára leső snauka – gondolta, és mosoly futott át a szemén az emlékre, aztán vihart fakasztott, nehogy úrnője elfogadhassa a fiatalúr invitálását egy baráti sétalovaglásra. Caliannara álomba sírta magát, és másnap is morcosan kémlelte az eget, mire azonban ismét megvirradt, úgy tűnt, megbékélt a helyzettel, leszámítva, hogy szemmel láthatóan nem tudott mit kezdeni magával.
– Tarthatunk egy soron kívüli vívóleckét, ha unatkozol, úrnőm – jegyezte meg reggeli után Vare.
Caliannara tekintetében, amellyel feléje fordult, több volt a gazda rokonszenvénél testőre irányába: bensőséges bizalommal vette fontolóra a javaslatot, mielőtt megrázta volna a fejét.
– Nem érzem hozzá magamban az erőt.
– A mozgás felfrissítene.
– Ilyen időben? Legszívesebben egész nap aludnék. – A lány vastag hajfonatával játszott.
Vare udvarias hallgatásba burkolózott. Készen állt rá, hogy ha úrnője el akarja bocsátani, a vendégseregre és az esetlegesen a soraikban rejtőző orgyilkosokra hivatkozva megtagadja a parancsot, a lány azonban nem próbált megszabadulni tőle. Egy darabig szótlanul gyűrögette selyemruháját, míg végül ismét feltekintett.
– Sosem mesélsz nekem a fiatalkorodról, Vare.
– Nincs mit mesélni, úrnőm. Ami számít, azt már hallottad. Tudod, honnan származom, hogy kalmár volt az apám, és anya nélkül nőttem fel…
– Igen, igen – szakította félbe türelmetlenül Caliannara. Finom arcára lágy pír lopakodott; félrefordította a fejét, úgy folytatta: – Azon tűnődtem… Te sosem akartál megnősülni?
Vare tekintete elfelhősödött, akárcsak odakint a szürke ég. Kérdeznie sem kellett, miért jut úrnője eszébe a házasság.
– De – felelte kelletlenül. – Egyszer igen.

***

A csűr ajtaja résnyire nyitva állt, odabent, a szénaillatú kupacok között két pőre test fonódott össze. Közös ritmusra mozdultak, torkukból egyszerre szökött ki az eggyé válás sóhaja. Bőrükön megcsillant a veríték, lecsordult egyikről a másikra, ahogy átfordultak egymáson. Végül megfeszültek, ujjak markoltak a hátakba, és még sokáig feküdtek összeölelkezve, mielőtt a kint motozó őszi szél utat talált volna hozzájuk, annak jeléül, hogy ideje visszabújni a ruháikba.
Nadrág, csizma, ing és köpeny; az ifjú hátravetette fekete loboncát, rásegítette a blúzt a leányra, és közben futólag megsimította a vállát.
– Meg ne fázz nekem!
A mosoly, amit válaszul kapott, átmelegítette a csillagfényes éjszakát.
– Melletted sosem fázom.
Őszintén mondta, látszott a szeme ragyogásán, meg kellett érte csókolni a keze fejét. Nehezükre esett szétválni, de már megtanulták, hogy semmin nem segít, ha halogatják.
– Reggel eljövök érted, és egész napra megszöktetlek, mit szólsz?
– Te is tudod, hogy apám nem fog elengedni, amíg nem végzem el a munkámat.
– Majd elkérlek. Lona, most lettem húsz, még nincs fertályórája! Apád sem lehet olyan ünneprontó, hogy épp ma fogjon dologra.
A leány az arcába nézett.
– Mit tervezel?
– Valami ilyesmit. – A választ ravasz mosoly és könnyed intés kísérte a széna felé, amelyben az imént hemperegtek. – És valami egyebet is.
Váltottak egy utolsó csókot, aztán az ifjú kifelé indult, csak kedvesének suttogása állította meg.
– Vare? Boldog születésnapot!
– Máris az, szerelmem. Máris az.

***

Vare másnap sem ébredt korán – nem szerette, ha idő előtt kizargatják az ágyból. Amikor azonban magától nyílt rá a szeme a világra, tartóztatni sem lehetett volna. Nem fecsérelte az időt reggelizésre; megberetválkozott, aztán felmarkolt két almát, és már lendült is kifelé. Apját kereste, az udvaron azonban – súlyos zsákkal a vállán – csupán az öccse jött szembe vele.
– Húsz – torpant meg Vare előtt. – Milyen érzés?
– Sietős. Apánk?
– Üzentek érte a városból. Azt mondta, estig hazaér.
– Elvitte a kocsit, mi? Remek, most akartam elkérni tőle… – horkantott Vare, de azért segített fivérének megtartani a nehéz zsákot. – Azt hittem, ma is a cimboráddal lógsz.
Shastor a földre csúsztatta terhét, és megtörölte a homlokát.
– Zurvan rókára vadászik. Az éjjel eltűnt a harmadik tyúkjuk is, márpedig…
– Helyes, akkor véletlenül se fogok épp ma belebotlani.
Öccse olyan megbotránkozott arcot vágott, mintha legalábbis ő mészárolta volna le éjjelente Delangáék tyúkjait.
– Akkor is nehéz tél elé néznének, ha nem kelne lába a jószáguknak – közölte szemrehányón.
– Úgyis lopod nekik itthonról a kenyeret, nem? – Vare fújt egyet, és megrázta a fejét. Öccse semmi mással nem tudta úgy felbőszíteni, mint ha a barátja pártját fogta; rühellte az éhes szemű, girhes Delanga fiút, aki folyton kettejük közé furakodott. Ma azonban nem akart haragudni, főleg nem Shastorra, így átvette a terhét, és enyhébben tette hozzá: – Segítek behordani ezeket, mielőtt átmennék Lonához.

***

Kedvese alaposan kicsinosította magát: a hideg idő ellenére is mélyen kivágott ruhát viselt, amelynek rózsaszíne finoman emelte ki naptól és munkától barna bőrét, pirosítóval megszínezett orcáján azonban könnyek hagytak nyomot. Varénak kérdeznie sem kellett: a leány már a kapuban a karjába vetette magát, ujjai riadtan szorították a széles vállat.
– Apámnak nyoma veszett! – sírta.
Vare belecsókolt a hajába. Sosem kedvelte Lona apját – tulajdonképpen ő volt az oka annak is, hogy két és fél év udvarlás után még mindig nem jegyezte el a leányt. A férfi közelében időnként lába kelt ennek-annak, bár Vare addig nem adott a szóbeszédre, amíg egyszer észre nem vette egy láda mögé rejtve a díszes kantárt, amelyet fél évvel azelőtt apja oly sokáig hiába keresett. Még a foszlást is megtalálta a szélén, nem lehetett másik… Visszavette a kantárt, és még aznap az idősebb Pelagios kezébe nyomta. Arról sosem beszélt, hol találta – nem akarta szégyenbe hozni Lonát, ráadásul félő volt, hogy eltiltanák tőle, míg így szemet hunytak éjszakai kiszökdöséseik felett –, de le is tett róla, hogy megkérje a kezét, a saját és családja fejére vonva a más szégyenét. Szilárdan hitte, hogy a dolgok majd elrendeződnek, addig pedig gavallérosan kárpótolta Lonát a hiábavaló várakozásért. Szerencsére a reménybeli após pontosan látta annak előnyeit, hogy a falu legtehetősebb emberének a fia kerülgeti egyetlen lányát – Caslan Pelagios jó kereskedőérzékkel szimatolta ki a becsületes nyereséget –, így óvakodott számon kérni Vare szándékait. Eltűnése egy pillanatig sem aggasztotta az ifjút, bár azt mégsem mondhatta kedvesének, hogy ne féljen, az apja nyilván csak soká marad az orgazdánál, akihez olykor favágás ürügyén jár át. Gyanította – vagy legalábbis remélte –, hogy Lona az egészből semmit nem sejt.
– Hagyunk neki üzenetet, hogy ne aggódjon miattad, ha hazaér – ajánlotta fel inkább, és vigasztalón simogatta a lány hátát.
– Sosem szokott eltűnni éjszakára – szipogta Lona. – Most pedig lassan dél, és se híre, se hamva…
– Valaki biztosan látta. Gyere, körbekérdezünk!
Egymásba karolva járták be a falut. Vare bosszankodott, amiért szépen eltervezett születésnapja ilyen kellemetlen fordulatot vett, de nem mutatta. Tréfálkozással igyekezett elterelni Lona figyelmét, majd amikor ez nem segített, magához vonta és a szemébe nézett.
– Arra gondoltál már, hogy talán neki is van valakije? – Nem is lett volna ostobaság; lassan két éve, hogy megözvegyült, és elég jóképű fickó volt ahhoz, hogy szeretőt találjon magának. Persze, nem lehetett mindenki Caslan Pelagios, aki azóta sem vett maga mellé új asszonyt, hogy a felesége tizennégy évvel azelőtt faképnél hagyta. – Talán túlfárasztották egymást az éjjel, azért nem ért még haza… ha érted, mire gondolok.
Lona kis kézszorítással jelezte, hogy érti, de nem osztozott a derűlátásában. Az emberek általában nem osztoztak a derűlátásában, úgyhogy ez nem is lepte meg különösebben Varét, ahogyan az sem, hogy hiába kérdezősködtek, Lona apját senki nem látta sem aznap, sem előző éjjel. Már az utolsó sikátort is bejárták, holott az ifjú nem szívesen mocskolta csizmáját a szegénysor porával, a férfi azonban nem került elő.
– Talán időközben hazaért – szipogta Lona, Vare pedig nem bánta, hogy visszafordulnak. Csak akkor vicsorodott el, amikor félúton rongyos ingű, szőke suhanc jött szembe velük. A kölyök vézna volt és fejletlen, fiatalabbnak tűnt tizenhárom événél; nyakát vöröses maszat borította, amit szemlátomást csak kézfejjel kent el úgy-ahogy. A pár láttán elfintorította az arcát, és nagy ívben kikerülte őket. Vare el sem tudta képzelni, mit eszik az öccse ezen a legénykén, ő maga a legszívesebben hátba taszította volna.
Lonáék udvarán kisebb csődület fogadta őket. A fél szomszédság átsereglett, zavart képük balsejtelemmel töltötte el az érkezőket. A leány Vare karjába kapaszkodott, ő bátorítón szorította a vállát, és éppen csak egy másodperccel kedvese előtt pillantotta meg a földön heverő tetemet: Lona apjának felhasított gyomrú, vérmocskos hulláját.
– Apa…! – A leány kitépte magát Vare öleléséből. Térdre hullott a halott mellett, a kezéért nyúlt, aztán ráborult, és zokogásban tört ki. – Apa, ne!
Vare lábát földhöz szögezte a megindulás. Lona kibomló haja, szívszaggató sikoltozása, a szoknyája alját beszennyező kosz – mind-mind tisztán az emlékezetébe égett, és sok évvel később is a lelki szeme elé tolakodott. Mégis, legbelül elárasztotta a megkönnyebbülés. A kellemetlen leendő após akadálya, ha mégoly véresen is, de elhárult szerelmük útjából – az idő és az ő erős két karja pedig majd vigaszt nyújt Lonának.
Végül odament hozzá, felemelte, ölelésbe húzta. Lona csendesen sírt, de hagyta magát bekísérni. Vare leültette, megmosta az arcát – mintha vele is ezt csinálták volna, amikor az anyjának nyoma veszett –, beszélt hozzá, de a leány alig figyelt rá. Csak a kezét szorongatta elfehéredő ujjakkal, és amikor végre elcsukló hangon megszólalt, azzal sikerült tökéletesen meglepnie az ifjút:
– Vare, most menj el, kérlek!
Vare nyitotta a száját, hogy erősködjön, de végül mégis rábólintott. Hosszú még a nap, majd átnéz megint, ha már elvitték a tetemet.
Csizmája sietősen kopogta végig a hazautat. Nem is figyelte, merre megy, csak befordult az ismerős sarkokon. Gondolatban már a jövőt tervezte szeretett felesége oldalán. Lebeszéli a gyászidőről, összeházasodnak, amint lehet, még a sors sem állhat többé az útjukba.
A házuk előtt szinte beleütközött a szőke kölyökbe. Zurvan Delanga akkor ugrott le a kerítésről, ahol addig ücsörgött, szóval tartva a tűzifának valóval foglalatoskodó Shastort. Csak az idősebb fivér érkezése forrasztotta a torkára a szót, amit olyan pillantással toldott meg, amelyet Vare először nem tudott hová tenni.
– Mentem – közölte. – Majd gyere át!
Megint kikerülte Varét, akárcsak korábban, nem is nézett rá többet. Az ifjú a homlokát ráncolta – megszokta a kölyöktől, hogy pimaszul mered rá, ha csak összefutnak –, aztán, amikor észrevette a sovány csípőn himbálózó kést, egyszerre minden világossá vált számára. Nem róka dézsmálta Delangáék tyúkjait, hanem valaki, akiről maga is tudta, hogy becstelen és tolvaj, a fiú pedig útnak eredt, és ugyanúgy levadászta, mint a ragadozóval tette volna. A vörös maszat, amit a nyakán láttak, vér volt, Lona apjának rosszul elkent vére. Vare meg sem igazán lepődött, tudta, hogy a Delanga fiú hidegvérű, és mindenre képes az anyjáért és a húgaiért. Arra viszont nem számított, hogy tőle kapja majd a legszebb születésnapi ajándékot: a lehetőséget, hogy szégyenkezés nélkül fogadja az asszonyául Lonát.

***

Délutánra az álom lidércnyomássá vált. Vare elhadarta a terveit Shastornak – öccse kétségeit azzal hessegette el, hogy ugyan, mit tudhat ő tizenhat évesen akár az életről, akár a szerelemről –, hideg ebédet falt, aztán hímzett ingbe és elegáns köpenybe bújt, úgy indult vissza a kedveséhez. A falubeliek addigra csapatba verődtek a helyi csehó előtt, és fejcsóválva pletykáltak. Vare fülét megütötte a szavuk, amíg elhaladt előttük; csak foszlányokat hallott, ám azok beleszorították az örömöt a gyomrába.
– Gyalázat… így is éheznek azok a nyomorultak…
– Van vér a fiú pucájában, mindig is mondtam…
– Tudtam én, hogy a szeme se áll jól, a virágmintás vázám is akkor tűnt el, amikor az udvarunkon somfordált!
– Szerencsétlen lánya, nem csodálnám, ha elbujdosna szégyenében…
– Gondolod, nem volt róla tudomása? Láttam én már karón varjút!
Vare olyan erővel préselte össze az állkapcsát, hogy belesajdult a fogsora. Tudják? De honnan? És mégis hogy képzelik, hogy annak az aljas ifjú gyilkosnak adnak igazat? Arról egészen megfeledkezett, hogy néhány órája még maga is megkönnyebbüléssel gondolt a Delanga fiú tettére.
Rohanvást érkezett szerelme háza elé. A látványba kis híján belekövült a lelke. Lona hosszú úti köpenyben, leszegett fejjel ült a verandán, és úgy kelt fel, sietség nélkül, mint aki csak őt várta. Vare felszaladt hozzá, megcsókolta volna, a leány azonban azt sem engedte, hogy megfogja a kezét.
– Lona, szerelmem, eszedbe se jusson meghallani… – kezdte, ám Lona csak a fejét ingatta, és halkan, de annál határozottabban szakította félbe:
– Vare, elmegyek.
Ritkán esett meg Vare Pelagiosszal, hogy elakadt a szava, most azonban csak dadogni tudott. A leány szomorú mosollyal nézett fel rá, sápadtsága egyszerre elvágta az ifjú hebegését.
– Te elhiszed, ha azt mondom, fogalmam sem volt róla, hogy apám… hogy miből vett nekem fodros szoknyát meg új cipőt, de senki más nem fogja. Még ki sem hűlt, de már mutogatnak, ha kimegyek az utcára. Nem bírom… így nem lehet élni.
Varénak a nyelvén volt, hogy megkéri a kezét, hiszen ezt tervezte, amikor felkerekedett hozzá. A kérdés mégis összegubancolódott a torkában. Idővel majd felteszi, ha lecsillapodnak az átkozott kedélyek, de most csak szégyent hozna vele a Pelagios névre… ami, ha csak róla lenne szó, nem érdekelné, de ott az apja, aki a tisztességéből él, meg a makacs, becsületre oly kényes öccse, velük nem teheti meg, hogy méltatlan asszonyt visz a házhoz. Így nyelt egyet, és szerencsétlenül csak annyit mondott:
– De hiszen én szeretlek, az nem elég?
Lona úgy nézett rá, mint aki a veséjébe lát. Nem felelt; hallgatásától magasra hágott Varéban a lelkiismeret-furdalás.
– Lona, ne menj el, kitalálok valamit! Megfojtom azt a nyomorult fattyat, és mindenki mást is, aki csak egy rossz szót merészel…
– Vare, ne. Már döntöttem.
Az ifjú ujjai bizseregtek a kényszertől, hogy ökölbe szoruljanak, a haragot azonban lebírta a feltámadó szomorúság.
– Ma van a születésnapom – motyogta.
– Sajnálom…

***

– Az egészben az volt a legrosszabb, hogy tudtam, mire vár. Csak ki kellett volna böknöm, hogy feleségül veszem, és maradt volna. – Vare beleborzongott a kilenc évvel azelőtti emlékekbe. – Eléggé szerettem ahhoz, hogy végül elengedjem, hadd kezdje újra az életét ott, ahol nem ismerik az apja szégyenét. Derék rokonok fogadták be, jó egy hétnyi kocsiútra a falunktól; mindig terveztem, hogy felkeresem, de – szembenézett az úrnőjével – végül nem került rá sor.
– Nem mehettél volna vele? – Caliannara már rég nem a haját babrálta. Lenyűgözve figyelte a történetet, még kábaságáról is elfeledkezett.
Testőre a fejét rázta.
– Nem hagytam volna ott az öcsémet. Utólag azt hiszem, szerettem ugyan Lonát… de nem eléggé.
– És mi lett a fiúval, aki gyilkolt?
– Éppen csak szobrot nem állítottak neki – húzta el a száját Vare. – Apám még munkát is adott neki, holott az öcsém meg én is megcsináltuk volna, ahogy addig, de kapóra jött a nyomorultnak az a néhány peták.
– Szomorú történet.
– Az, úrnőm. De már régen volt.
– Sosem találtál magadnak mást, akit megszerettél volna? – nézett ki az ablakon a lány.
Vare elmosolyodott.
– Inkább úgy fogalmaznék, hogy az a találkozás még előttem áll. De majd eljön a maga idejében.
Követte úrnője tekintetét, és bólintott egyet, csak úgy magának.
– Nézd, lassan eláll. Délutánra, amikor atyád vendégei útnak erednek, tán még a nap is kisüt. Akkor kilovagolhatunk, ha még mindig óhajtod.
Caliannara nemet intett.
– Csak felvernénk a lovakra a vizet – jegyezte meg, de már nem tűnt durcásnak. Az elhangzottak a bűvöletükben tartották, sokkal inkább, mint holmi jóvágású, ám megbízhatatlan ficsúr. Vare bölcsen somolygott, és a szivárványra gondolt, amelyet úrnője kárpótlásául támaszt majd… és amelyet egy nem is olyan távoli faluban talán egykori szerelme is megcsodál.

Írta: Kae Westa
416 <- Az összes oldalletöltés 3 <- A mai adatok

Nincs hozzászólás