Könyvkritika: Cat Patrick – Forgotten: Úgyis elfelejtem

Könyvkritika: Cat Patrick – Forgotten: Úgyis elfelejtem

4
Oszd meg!

forgotten - ugyis elfelejtemElőször is, már hihetetlenül hiányoztak a Vörös Pöttyös könyvek. Mostanában sok kiadó, sok típusú könyvének esélyt adtam, de a VP érzés már nagyon kellett. Mint olyan sokan, először én is a borítóba szerettem bele, ami egyszerűen csodaszép, ugye? Utána elolvastam a fülszöveget, így már akkor biztos voltam abban, hogy szeretni fogom ezt a könyvet. Gondolom nem árulok el nagy titkot azzal, hogy szerettem is.

Már rég olvastam ennyire jó vörös pöttyöst, és ez tök jó érzés. Annak pedig különösen örülök, hogy végre nem egy sorozatról van szó, hanem “csak” egy könyvről, mert így annyira teljes volt az élmény. Szóval, a sztori: London Lane egy olyan tizenéves lány, aki más problémákkal küszködik, mint a sorstársai. Minden nap 04:33-kor ugyanis törlődnek az emlékei, csak az édesanyjára és a legjobb barátnőjére emlékszik, akik jegyzetekkel és elmesélésekkel navigálják a lány útját. Egy nap London találkozik egy különleges fiúval, Luke-kal, akibe annak ellenére szeret bele, hogy az emlékei minden nap törlődnek. London azonban annak ellenére, hogy a múltjára nem ismeri, látja a jövőt, nem sokkal Luke megismerése után pedig egy szörnyű emlékkép kísérti őt: valakinek a temetésén van, de nem tudja megfejteni azt, hogy kién…

“Ugyanúgy emlékszem a jövőre, ahogy te a múltra. Te is csak a nagyon jóra és a nagyon rosszra emlékszel, a köztes dolgokat pedig elfelejted, nem igaz?”

Első blikkre az 50 első randi c. film ugrott be erről a regényről, hiszen ott volt hasonló a szituáció. Tulajdonképpen a Forgotten – Úgyis elfelejtem is hasonló vonalon mozgott, de szerintem csak az alapötlet hasonló, a kivitelezés azonban teljesen más. Meg kell mondjam, a könyv stílusa nagyon bejött. Az író nem volt szájbarágós, nem éreztem azt, hogy ezerrel meg akarná magyarázni a karaktereit, vagy azoknak a tetteit, de mégis, a sorok között egy csomó mindent ki tudtam olvasni, és pont ettől vált különlegessé a szememben a regény. Nagy pacsit érdemel még a szerző Luke karakteréért, akinél nem éreztem azt, hogy egy tipikus könyv-béli álompasi, annak ellenére sem, hogy álompasiként viselkedett. Nem úgy láttam őt, mint egy olyan fiú-karakter, aki egy női író fejében létezik csupán, hanem egy olyan srácként, aki akár a valóságban is létezhet. Az ilyet szeretem.

“Előre emlékezem, és visszafelé felejtek. Az emlékeim – legyenek akár rosszak, jók vagy unalmasak – még csak ezután fognak megtörténni. Úgyhogy, akár tetszik, akár nem – márpedig nem tetszik, – egészen addig fogok emlékezni erre a jelenetre (…) amíg a valóságban is be nem következik ugyanez. (…) És aztán majd elfelejtem”

Visszatérve a felütésre, egész érdekesen sikerült bemutatni azt a különös helyzetet, amiben London élni kénytelen. Mint mondtam, nem volt túlmagyarázva a betegség mikéntje, viszont egy részére, mármint arra, hogy miért nem emlékszik, a regény végén kaptunk egy csodálatosan izgalmas magyarázatot, ami egyben a temetős-álom megfejtéseként is szolgált. Nagyon meglepett ezzel a rejtélyszállal a szerző, nekem fogalmam sem volt arról, hogy így is kisülhetnek a dolgok. Ami pedig a függővéget illeti, kétségkívül felveti egy esetleges folytatás lehetőségét, ha elkészülne biztos elolvasnám, de azt hiszem ez így jó. A betegséggel kapcsolatban, én szerettem a leírásokat. Tökéletesen bele tudtam magam élni London helyzetébe, aki ugye a múltra nem emlékszik, de látja a jövőt. Azért pedig jár a respekt, hogy London nem panaszkodott agyba-főve. Valahogy tartottam ettől az elején, nem szívesen olvastam volna egy regénybe oltott panasz-áradatot arról, mennyire rossz így élni, és szerencsére erre nem is került sor. Persze a “jajj, mindenki hazudik nekem” gondolat valahol idegesítő volt, de mégis, egy tizenéves lányról van szó, aki nem emlékszik a tegnapra, de látja a jövőt. Ehhez képest ez a “hazudós” dolog vajmi kevés, London Lane pedig a legszimpatikusabb hősnők egyike, az én szememben legalábbis mindenféleképp. Talán azért, mert nem volt hibátlan – mert még véletlenül sem egy Mary Sue-karakterről van szó, holott a felütés miatt simán azzá válhatott volna.

“A saját dolgaidat úgy rontod el, ahogy akarod, de a velem kapcsolatos emlékeid inkább tartsd meg magadnak! Épp elég hátborzongató tudni, hogy te látod, miként alakulnak majd a dolgaim. Én nem az az ember vagyok, aki tenyérjósokhoz rohangál. Én szeretem a meglepetéseket. Csak hagyd, hogy éljem az életem!”

A temetős-rejtélyen túl két fő témája volt a könyvnek. Az egyik a legjobb barátnő, Jaime kálváriája, a másik pedig ugye a szerelmi szál. Jaime, mint karakter nekem nagyon bejött, és imádtam azt, hogy nem egyik napról a másikra történtek kettejük között a dolgok. Egy teljesen átlagos barátságot írt le a szerző, amiben vannak összezördülések, de mindent összevetve a barátság a lények. Ettől is teljesen hitelesnek tűnt nekem a regény, és tényleg nagyon jól meg lett alkotva Jaime karaktere. Luke-ról már meséltem, nagyon jópofa volt a srác. Ami a szerelmet illeti, ez még izgalmasabbá tette a könyvet, viszont felmerült bennem néhány probléma. Elvileg London minden nap “először” találkozott a sráccal, mégis, úgy haladtak előre a kapcsolatukban, mint egy átlagos pár. Nekem egy kicsit karakteridegen volt az, hogy egy olyan lány, mint London az este végén smárolni – és mást, – akarjon egy olyan sráctól, akit kvázi aznap ismert meg. Valahogy fura volt, a jegyzetek ellenére is. Az is felmerült bennem, hogy mennyire fura ennek így az üzenete, mert elég volt annyi, hogy Luke jól nézet ki, és London máris smárolt vele, ennek pedig ugye van egy elég gáz “üzenete” is. Viszont a közöttük lévő kémia tapintható volt, és az összeveszéses dolgot is annyira jól oldották meg. Luke leveleit pedig különösen szerettem, még az sem zavart, hogy milyen sokszor odaírta, hogy “Szeretlek”. Egy biztos, a szerelmi szál nélkül nem működött volna így ez a könyv, de megvoltak az árnyoldalai is az egésznek. Persze, a sorok között lehetett látni, hogy hiába felejti el London Luke-ot minden nap, a szerelem attól még ott marad.

“Körbetekint, aztán hirtelen a szemembe néz azzal a kék szemével, és egyenesen a lelkembe hatol. Ettől a nézéstől azonnal észbe kapok, ugyanakkor nem szeretném, ha megtörne a varázsa. (…) Luke felpattan az ajtó előtti lépcsőre, és szájon csókol. Erősen. Az arcomat a tenyerébe veszi. A köztünk lévő, jó egyméternyi távolság centikre zsugorodott. Megadóan leejtem a karom, aztán átölelem a srácot. Erősen, és aztán még erősebben. Luke berúgja a bejárati ajtót, és közben le nem veszi az ajkát az enyémről. Úgy csókoljuk egymást, mintha legalább az egyikünk haldokolna”

Értékelés: 9/10
A fenti idézet amúgy a regény legerotikusabb része, de annyira szépen van megfogalmazva, hogy idéznem kellett nektek. Ha van rá módotok, mindenképpen olvassátok el ezt a könyvet, mert szerintem ez az egyik legjobb vörös pöttyös. Maximális pontszámot a fent részletezett okok miatt nem kapott, plusz nekem fura volt még az is, hogy London simán jár suliba, minden tananyagot tud és rendesen tanul, de pont azt nem felejti el? Jó, itt volt egy utalás, hogy az agy más részén tárolja az információkat, de akkor is. A lényeg azonban az, hogy ez egy bitang jó könyv, amit szívből ajánlok mindenkinek elolvasásra. Szerintem nem fogtok benne csalódni.

126 <- Az összes oldalletöltés 2 <- A mai adatok

4 Hozzászólások

  1. Akkor én ajánlok egy még ennél is jobb VP-s könyvet. 🙂 Cat Clarke – Entangled (Összekuszálva)

  2. Húú, nem is tudom, hogy meddig pakolgattam, hogy majd elolvasom. Aztán láttam a kritikád és erőt szedve magamon és nekiálltam. Imádtam. Kevesebb mint egy nap alatt kivégeztem és kezdeném elölről. 😀 Nagyon bejött, és örülök, hogy neki kezdtem 🙂

    Most pedig utána nézek Lina által ajánlott könyvnek:D