Vannak olyan regények, amikről rögtön tudom, hogy szeretni fogom, nálam a The Selection is ilyen volt. Adott egy korona, harmincöt lány akik közül a hősnő látványosan tojik az egészre? Mindennek a hátterében egy disztópia és egy szerelmi háromszög? Ide vele! Mostanában egyre több disztópiás könyvet olvasok el, de nem is akaródzik abbahagyni, hiszen a műfaj már a szívemhez nőtt. Az általam olvasottak között pedig A párválasztó kiemelt helyet foglal el a szívemben.

Mint mondtam, már az alaptörténettel levett a lábamról. Amerika (és Kanada) romjaiból épült Illéa állama a negyedik világháború után. A királyságban nagy dolog készülődik, lévén Maxon herceg nagykorú lesz, ideje hát feleséget találnia. A hagyományoknak megfelelően harmincöt tartományból választanak ki egy 16 és 20 év közötti lányt, akik bekerülnek A párválasztó műsorba, a fődíj pedig a herceg, no meg a korona. America Singer (tudom, ne röhögj) nem akart részt venni a műsorba, de titkos szerelme, Aspen és az egész családja rimánkodott, hogy jelentkezzen rá. Aspen végül kidobja Americát, a lány pedig megtört szívvel érkezik a palotába, nem is sejtve, hogy a herceg – no meg a körülmények, – milyen érzéseket ébresztenek fel benne.

Őszinte leszek. A Párválasztó bizony kiszámítható regény. Körülbelül a harmincadik oldalnál ki lehet találni, hogy mi lesz az első kötet fő bonyodalma, egy mondattal elárulta magát az írónő: SPOILER Aspenre sorozás vár, és a palotába is kerület, mint őr SPOILER VÉGE. Ennyi bőven elég volt ahhoz, hogy meghatározza az egész kötet mivoltát, DE mindennek ellenére Kiera Cass olyan jól keverte a lapokat, hogy néhol bőven tudott nekem meglepetést okozni. Nagyon tetszett például az a sok humor, amivel operált, néhol hangosan nevettem, leginkább America és Maxon közös „jeleneteinél”. Utóbbi elég kellemetlen volt, hiszen távolsági autóbuszon olvastam el majd’ a könyv első harmadát.

Mivel a nagyobb bonyodalmak előre sejthetőek voltak, éppen ezért volt sorsdöntő a könyv stílusa. Kiera Cass sorai visznek előre, mindig elrejtett egy-egy olyan dolgot a sorok között, amik aztán később eszembe jutnak az olvasás közben. Nagyon tetszik a stílus is, annyira olvasmányos, és ezt a szó lehető legszebb értelmében mondom. Tehát, annak ellenére, hogy már az elején lehetett sejteni, mi lesz a fő bonyodalom, tudott meglepetést okozni az írónő, ráadásul szinte faltam a könyvet, és most is szomorú vagyok, amiért már a végére értem, hiszen úgy olvasnám még tovább. Szeretem, amikor egy könyv ilyen reakciót vált ki belőlem.

Disztópia esetében különösen fontos a háttérvilág megrajzolása. Tetszett, hogy Cass nem félt adagolni az információkat, kiderült jó pár dolog, szóba került a forrongó nemzetközi helyzet, a lázadók támadásairól is megtudtunk pár érdemi információt, és feltettem magamban néhány kérdést, amire várom a választ. Például, mit keresnek a déli lázadók a palotában? Merlee miért nem akar hazamenni? Csaknem a lázadók belső embere? Tetszik, hogy a kiszámítható főszál mellett érdekes mellékalakokat ábrázolt az írónő, hiszen az olvasható és szerethető stílus mellett ők vitték leginkább előre a cselekményt.

Értékelés: 8/10
Imádtam, és molyon be is jelölöm kedvenc könyvnek, ennek ellenére a kiszámíthatósága mellett nem mehetek el szó nélkül, miközben értékelésnél egy pontszámot leírok. Persze az is lehet, hogy én olvastam már el túl sok könyvet ahhoz, hogy igazán meg tudjak lepődni egy szerelmi háromszögön? Elképzelhető, az viszont tuti, hogy már most nagyon várom a folytatást, és a CW-re is dühös vagyok, amiért kétszer sem kért ebből a remek alapanyagból sorozatot. Ó, és mielőtt elfelejtem: America Singer a hősnő neve, aki énekel… Ez azért fájt 🙂