Nemrég fejeztem be az Obszidián című könyv elolvasását, de úgy érzem, hogy még mindig a hatása alatt állok. Mint Facebookon is írtam párszor, nagyon magával ragadott ez a könyv, és teljesen méltó arra a kult-státuszra, ami alig pár hét alatt sikeresen körbelengte. Sokat gondolkodtam azon, hogy vajon mi lehet a regény titka, hiszen számos hibát fel lehet hozni belőle (természetesen később mindenre kitérek majd), de mégis, olyan átütő erejű az egész, hogy az valami hihetetlen. Hosszas gondolkodás után azt vallom, hogy a titok a két főszereplő, Katy és Daemon nem hétköznapi jellemében rejlik. Annyira dinamikusak ezek ketten együtt, hogy az valami hihetetlen, a kettejük közötti (tökéletes) kémia pedig szinte sugárzik a lapokról. Valljuk be, így nem nehéz!

Ahogy az a borítóból is sejthető, az Obszidián egy YA regény, és elég érdekes témát boncolgat. A sztori eleje a szokásos, új lány, új iskola és egy dögös pasi. Daemon természetesen más, nem átlagos. Katy és Daemon között már az első pillanatban felrobbannak a szikrák, de makacs természetük, és Daemon származása miatt hosszú ideig még önmaguknak sem vallhatják be az érzéseiket. Idővel azonban nem szabhatnak gátat a titkok felbukkanásának, és kiderül Daemon és testvére Dee nem a földről származnak, Katy pedig olyan veszélybe kerül, amitől csak az arrogáns, beképzelt de pokolian szexi Daemon védheti meg. Egy ilyen történet nem sülhet el rosszul, azoknak pedig akik szeretik a YA könyveket, remek szórakozást ígér. Én is piszkosul élveztem.

Egy dolog mellett azonban nem mehetek el szó nélkül – az egész olyan, mintha egy Twilight fanfictiönt olvasnék. Új lány a városban, aki külsőre kábé Bella, megérkezik egy poros kisvárosba, csak az egyik szülőjével él. Találkozik egy gyönyörű, különleges manószerű Alice-szel (bocsánat, Dee-vel), akivel hamar összebarátkoznak, hála Alice (akarommondani Dee) szerethető, barátságos énjének. Daemon külsőre simán lehetne Edward, és a hasonlóságok tárháza úgy érzem kimeríthetetlen, hiszen az itteni főhős is csillog – oké, fénylik. Igazából fogalmam sincs arról, hogy a regény írónője, Jennifer Armentrout mekkora Twilight fan, de hogy nyomaiban felfedezhető a könyvben az Alkonyat-hatás, az kétségtelen. Sokat gondolkodtam azon, hogy ezt fel lehet-e róni problémaként, hiszen nem nevezzük Rómeó és Júlia klónnak azokat a könyveket sem, ahol a végén meghal az egyik főszereplő, avagy nem teljesül be a szerelmük. Kétségkívül Shakespeare remekműve hatással volt azokra az írókra, akik elolvasták azt, és megtetszett nekik. Ne kapjatok a szívetekhez, nem azt mondom, hogy az Alkonyat minőségileg olyan, mint a Rómeó és Júlia. Egyszerűen arra akarok utalni, hogy úgy érzem nincs semmi rossz abban, ha egy sikeres könyv inspirációként szolgál egy író számára, különösen akkor, ha az alapokból úgy tud építkezni, hogy abból valami jó szülessen meg. Szóval, arra jutottam, hogy ez nem zavar, de mint írtam, nem mehettem el szó nélkül mellette.

Mindent összevetve engem jobban zavart Katy személyiségének az a része, ahol folyton a könyves blogjáról mesélt. Úgy éreztem, mintha az írónő ezzel kapcsolatot akarna teremteni azokkal a könyvmolyokkal, akik arról álmodoznak, hogy egy nap történik valami különös az életükben. Igazából ezt a részletet Katyből teljesen feleslegesnek, sőt, hibás dolognak tartottam. Ha én találkoznék egy ufóval, akkor bármennyire is dögös legyen az, tuti elgondolkodnék azon is, hogy most akkor ami regényeket olvastam, az mind igaz? És eleve, tényleg léteznek még ilyen meg olyan lények? Katy ezen nem gondolkodott, csak kitért a vámpírokra meg a vérfarkasokra, és ennyi, de én egy könyvesbloggertől – avagy olyantól, aki folyton könyveket olvas, – többet vártam volna, nem azt, hogy „ó, semmi gond, legalább különleges vagy és persze dögös„. Ez az énje Katynek nagyon nem ragadott magával, és ahányszor leírták a regényben a „blog” szót, mindig arra gondoltam, hogy „ó, már megint kikacsint, de vajon kinek?„. Ez volt az egyetlen Katyben ami zavart, de ezen felül nagyon megszerettem. Karakán, vicces csaj akinek ami a szíve az a száján. Nagyon bejött az a mód, ahogy Daemonnel veszekedtek és eleve az egész kapcsolatuk ábrázolása nagyon egyedi lett a YA regények között is.

Az Obszidián legjobb része természetesen Daemon volt. Az a karakter egy telitalálat, még azokban a fejezetekben is, amik az ő nézőpontjából íródtak meg. Nagyon összetett és reális figura, ami azért meglepő, mert mégiscsak egy földönkívüliről van szó. Ami a könyv történetvezetését illeti, a Twilighttal lévő hasonlóságok ellenére nagyon ügyesen keverte a szálait, és tök izgi volt az egész. Tetszettek a harcok, Katy és Daemon közös jelenetei, és még a legtöbb mellékszereplőt is a szívembe zártam. Egy szó, mint száz, az alapvető hibái, és a folytonos blogos kikacsintás ellenére nekem bejött ez a könyv.

Értékelés: 10/7
Ha valaki egy jó YA regényt keres, akkor mindenképp ajánlom elolvasásra az Obszidiánt, az Alkonyat népes rajongótáborának pedig egyenesen kötelező olvasmány. Egy biztos, Daemon és Katy mérföldekkel jobb és érdekesebb karakterek, mint Edward és Bella voltak. Az első könyv végén volt két fejezet a folytatásból, az Ónixból, amit már most remegve várok, hiszen mint fent is írtam, minden hibája ellenére érdemes figyelmet szentelni a Luxen-sorozatnak.