Wow. Elképesztő befejezése lett a Twilight Saga-nak, a könyv egészén csak ámultam és bámultam. Persze, miután átláttam a hatásvadász jeleneteken, az idegőrlő „nem történik semmi, de zajlanak a cselekmények” dolgokon, rádöbbentem: az egész könyvsorozat erről szólt.

Ott van Bella, egy kedves, ártatlan lány, aki mégis különleges. Mint mindenki különleges valamilyen szinten, Bella pedig nem más, mint egy prototípus, méghozzá Amerika lányaié. Az ő életében aztán semmi extra nem lenne, ha nem találkozna Edwarddal. És itt érkeztünk el ahhoz a ponthoz, ami miatt a Twilight olyan sikeressé vált.

Igen, az olvashatóság oka nem más mint Edward. Ha eltekintünk attól, hogy milyen hosszan ecseteli az írónő Edward külsejét – amivel Robert Pattinson köszönőviszonyban sincs -, akkor a jámbor olvasó rájön arra, neki is ilyen férfi kell.

Nem azon van itt a lényeg hogy Edward vámpír, hanem az itt a pláne, ami kialakul a két fiatal között. Örökké tartó, tomboló és lángoló szerelem, ami első blikkre lehetetlennek tűnik, majd ahogy halad előre a cselekmény, úgy válik egyre reálisabbá a dolog… Mindenki erre vágyik nem? Egy Edwardra…

Ha jobban a dolgok mögé nézünk, az írónő több száz oldalon keresztül hitegeti az olvasót, hogy „na bumm, most eljön az igazi dráma, a feszültség„, és valóban eljön. Ha túlrágod magad az unalmasnak és eseménytelennek tűnő oldalkötegeken, az összes könyv végén ott van az izgalom, a harc, amitől még remekebbé válik az egész. Ez leginkább a négyes kötetre fejlődött ki, a végső csata a Volturi-val annyira különleges lett. Sajnálom hogy csak pár fejezeten át tartott az egész, olyan szívesen olvastam volna még róluk tovább.

Nem titkolom, a Twilight Saga-ban a kedvencem a Volturi klán volt, és a vámpírok különleges képességei vagy a vámpírok háttértörténete. Szívesen tudtam volna meg többet a vámpírok ‘királyairól’, az életükről, gondolataikról. Sajnos ez kimaradt, de mégis egy komplex egész történetet kaptunk.

A lezárás egyébként klassz lett, mindenki megkapta azt, amit várt. Bella Edwardot, Jacob pedig Bella 2.0.-t – hozzáteszem az utóbbi szál egy cseppet erőltetett lett és már túlontúl romantikus. Mégis, az ember ha elkezdi olvasni, nem képes arra hogy letegye és abbahagyja. Mert a romantikus sorok között megbújik valami különleges, valami egyedi amiért megérte a kezedbe venni a könyvet.

A mai tinik „Harry Potter„-e ha másra nem is, de legalább arra jó hogy a srácok olvassanak. Ha emiatt olyan klasszikusokat is a kezükbe vesznek mint a „Zabhegyező„, a „Gyűrűk ura” vagy Meg Cabot könyvei (nemröhög! ^^) már boldog vagyok amiért Meyer megalkotta ezt a négy könyvet. És ha netán pár év múlva elfogyna a pénze, vagy csak szeretne újra hihetetlenül híres lenni, remélem nem találja ki hogy folytassa a Twilight Sagát…